„MERŐ ILLÚZIÓ, hogy BÁRKIT VAGY BÁRMIT IRÁNYÍTHATUNK.
NEM BEFOLYÁSOLHATJUK MÁSOK ÉRZÉSEIT, GONDOLATAIT ÉS VÁLASZTÁSAIT (NEM A MI DOLGUNK). (…)
AZ EMBEREK VÉGÜL AZT TESZIK, AMIT TENNI AKARNAK.
ÚGY ÉREZNEK, AHOGYAN ÉREZNI AKARNAK, AZT GONDOLJÁK, AMIT GONDOLNAK, AZT TESZIK, AMIT HITÜK SZERINT TENNIÜK KELL, S CSUPÁN AKKOR VÁLTOZNAK MEG, HA BELÜL KÉSZEN ÁLLNAK A VÁLTOZÁSRA.
Nem számít, hogy nekünk van igazunk, nekik pedig nincs. Nem számít, hogy kárt tesznek magukban. Nem számít, hogy elég volna megfogadniuk a tanácsainkat, együttműködniük velünk, és máris minden jóra fordulna. Nem számít, nem számít, és megint csak nem számít.” (98-99.o.)
Egy kicsit az az érzésem, hogy ez a fajta lelki sérülés-társfüggés úgy terjed, mint ebben a téli hidegben az influenza, csak:
- sokkal alattomosabbak a tünetei,
- sokkal nehezebb a kezelése,
- és sokkal időigényesebb a gyógyulása.
Erről szól ez az írás:
A TÁRSFÜGGÉS alattomosságáról, a kiszállás nehézségeiről, és a felépülés időigényességéről!
A fenti idézet Melody Beattie nagy sikerű könyvéből származik, ahol a TÁRSFÜGGŐKHÖZ szól úgy, mint aki maga is átélte ezt a sehogyan sem működő kapcsolati formát, ahol a szeretetnek sajátságos tulajdonsága van: öl.
A társfüggő ugyanis elhiszi, ami merő illúzió: „HOGY BÁRKIT VAGY BÁRMIT IRÁNYÍTHATUNK.” Igazából: NEM BEFOLYÁSOLHATJUK MÁSOK ÉRZÉSEIT, GONDOLATAIT ÉS VÁLASZTÁSAIT.” Semmivel, de semmivel. A mélypont, a gyógyulás akkor kezdődik, ha el- és befogadjuk, hogy nem befolyásolhatjuk mások érzéseit, sem gondolatait, sem döntéseit. A TÁRSFÜGGŐ tehát azért társfüggő, mert elhisz egy hazugságot: hogy aki őt láncon rángatja, annak csakis rá van szüksége. Ez soha nem igaz. Amikor valaki rádöbben erre: az aztán nagy, de értékes pofára esés, és amíg élünk, nem felejtjük el ezt a rádöbbentést!
És még valami: a belső béke megtalálásáig gyakran hosszú út vezet.
„Csupán akkor változunk meg, ha belül készen állunk a változásra.”
A TÁRSFÜGGŐ nem segítő, hanem túlsegítő. A társfüggőnek mindig van egy fedősztorija: „Szüksége van rám.”
Mégis! Ha valaki nem akar felállni, általad sem fog! Ugye, ismered a mondást?
„A lovat leviheted inni a vízhez,
de nem ihatsz helyette.”
Ha inni is akarsz helyette, abba tönkre fogtok menni mindannyian. Csak idő kérdése.
Egy alkoholistának a társfüggővé vált társa például azt gondolja, hogy „szülök neki három gyereket, akkor csak leáll.”
Vagy: „ott vagyok mellette, nem hagyom magára, ez biztos segíteni fog.”
Vagy: „Mindig kiöntöm a piáját, végül nem lesz, mit innia.” A valóságban az alkoholistának ez nem probléma: megoldja!
A TÁRSFÜGGŐ hosszú évek alatt mindent megpróbál, de semmivel nem ér el semmit. M. Beattie elmondja például annak a nőnek a történetét, aki évekig (!) győzködte magát, hogy merjen munkába állni, majd talált is egy testhez állót, szorgalmasan bedolgozta magát, szerette is a munkáját, meg is becsülték, de amikor a férje fél év után újra összeomlott (elkezdett inni), az volt az első reakciója, hogy egyszerűen másnap nem volt képes munkába menni, felmondott, és kezdte otthoni régi életét. Eszébe sem jutott más megoldás!
„Társfüggő az a személy, aki engedi, hogy hasson rá egy másik ember viselkedése, s aki rögeszmésen uralni kívánja ezt a valakit. Ez a másik ember lehet gyerek, felnőtt, szerető, házastárs, fivér, nővér, nagyszülő, páciens vagy a legjobb barátunk. (…)
Ugyanakkor a meghatározás és ezzel együtt a gyógyulás lényege nem a másik személy, bármennyire is így hisszük. A lényeg mi magunk vagyunk, ahogyan engedjük, hogy befolyásoljon minket mások viselkedése, s ahogyan mi is megpróbáljuk befolyásolni őket: rögeszmés kontrollal, mániákus „segítő akciókkal”, gondoskodással, az önutálat határán járó önbizalomhiánnyal, elfojtásokkal, dühkitörésekkel és bűntudattal, különös függési formákkal, a szokatlan iránti elnézésünkkel, önmagunk teljes átadásával, kapcsolatteremtési nehézségeinkkel.” (48-49.o.)
Mesélek egy hölgyről, akinek az anyukája elvált, magányos lett. Sok év telt el, amíg ez a hölgy rádöbbent arra, hogy jobb, ha menekül ebből a kapcsolatból. A menekülés nem volt könnyű, évekig tartott. A nagy ráeszmélés arra, hogy mennyire függ saját érzelmi élete, döntései az anyukájától, egy szép nyári estén történt, amikor azt vette észre magán, hogy borzalmasan mérges az édesanyjára, mert nem tudja őt meggyőzni arról, hogy aludni menjen. Édesanyja ugyanis szívpanaszokra hivatkozott akkoriban.
A hölgy ma már abban sem biztos, hogy egyáltalán voltak ilyen tünetei a mamájának. Édesanyját szépen kérlelte, aztán egyre dühösebben, hogy menjen aludni. A mamáját egyáltalán nem izgatta, hogy felnőtt kislánykája kiborult. Ekkor történt a megvilágosodás. A felnőtt nő először most vette észre, hogy ami neki fontos, az az édesanyját egyáltalán nem izgatja. Akár a földhöz dobálhatja saját magát, az anyukáját nem fogja izgatni az ő féltő „szeretete”! A lány ekkor kezdte érteni, hogy láncra van verve.
Első lépésként sokkal ritkábban látogatta anyukáját. Aztán jöttek a telefonok: már nem beszélt anyukájával másnaponta, vagy kétnaponta. Volt, hogy sírt, volt, hogy káromkodott, volt, hogy csattogtatta a fogait kínjában, DE NEM VETTE FEL a telefont. Később azzal vigasztalta magát, hogy „ugye, ugye, nem halt bele az anyukám!”
Nem, nem halt meg! A kapcsolatuk nem maradéktalanul őszinte, de élhető. Anyukája megtanulta, hogy gyerekével lehetetlen olyan sűrűn beszélnie és találkoznia, ahogyan akarja. Lássanak csodát: anyuka ma már nem is hisztizik emiatt, és a gyerekének már nincs gyomoridege, amikor meglátja a kijelzőn: Anya.
Anyuka persze bepróbálkozik. De a hölgy ma már nem kapja be a cumit, hanem észreveszi + felismeri a csapdát, könnyedebben kezeli az egészet. Hangsúlyozom: ez évek komoly munkája volt, amíg bekövetkezett ez a változás a felnőtt gyermek saját életében.
„Csupán akkor változunk meg, ha belül készen állunk a változásra.”
Hazudnék, ha nem írnék arról, hogy az első éveket ez a hölgy nagyon, nagyon nehezen élte meg. Neki is időre volt szüksége, hogy megtanuljon teljesen más érzelmi életet élni. Elmondta nekem, hogy az első nagyon nehéz évek alatt nagyon sokszor összeveszett anyukájával, volt , hogy ordított vele. Mára megtanulta az anyukája bepróbálkozásait nyugodtabban kezelni. Néha ma sem könnyű!
Hangsúlyoznunk kell: ne várjunk gyors gyógyulást, inkább nap, mint nap tartsunk ki elhatározásunk mellett, hogy minket senki nem verhet láncra. Értékeljük többre magunkat egy láncra vert kutyánál! És gyakoroljuk elfogadni, hogy szeretteink úgy akarnak élni, ahogy! Van választásuk. Ez az ő választásuk! Fogadjuk el, hogy ebbe nincs beleszólásunk, de a saját életünkbe igen!
Hogy mit tehetünk, ha kívülállóként látunk ilyen kapcsolatokat? Elmondhatjuk, hogy VAN MEGOLDÁS. Csupán az infó kedvéért. De hagyjuk, hogy a társfüggő döntse el, szüksége van-e erre vagy sem!
„Amikor kísérletet teszünk arra, hogy olyan embereket és eseményeket irányítsunk, akik és amelyek kívül esnek a hatáskörünkön, végül ők irányítanak bennünket. Ezzel eljátsszuk arra való jogunkat, hogy az érdekeinknek megfelelően gondolkodjunk, érezzünk és cselekedjünk. Elveszítjük az uralmat önmagunk felett. Elveszítjük a háborút, és közben elveszítjük önmagunkat, a saját életünket is. Egy Al-Anon mondás szerint: nem te okoztad, nem te irányítod, és nem is te vagy az, aki meggyógyíthatod.
Hagyjunk fel tehát a hiábavaló próbálkozással! Más, mint csalódás nem vár ránk, ha megkíséreljük a lehetetlent. Mindeközben megakadályozzuk, hogy megtörténhessen az, ami lehetséges.
(M. Beattie)
Van, aki nem járt ilyen jól! Mesélek egy másik hölgyről, aki negyvenévesen édesanyjával élt együtt. Ez így magában még nem tragédia. De ez a hölgy láncra vert kutyaként tengődött. Idegei egyre inkább feladták a szolgálatot, magában kezdett beszélni, más tünetei is jelentkeztek. Így több hónapot töltött a pszichiátrián. Volt a hosszú évek alatt, hogy sikerült ki-felszabadulnia ebből a kapcsolatból annyira, hogy albérletbe költözött. De jöttek a telefonok. És ő visszament. A kutyaházba.
Ne feledjük: A láncnak két vége van. Mindketten kellenek hozzá. Az egyik ráncigatja a láncot. A másik meg rángatózik. Akár a pszichiátriáig. Vagy az öngyilkosságig. Itt jut eszembe egy felépülő-józan társfüggő, aki egyszer ezt mondta: „A koporsóból is fel lehet állni!”
Teljesen átlagos a következő felállás is, mert variáció az van bőven! A felnőtt gyermek megházasodik, de a lánc bizony elér a felnőtt gyermek házasságáig, és a házasságot teszi tönkre. Ugye, ismerős ez a felállás is?
A felnőtt gyermek elhagyja szüleit, mert innentől kezdve elsődleges családja a házassága és a születendő gyermekei. Jegyezzük meg jól ezt a sorrendet: Ha házasságban, felnőtt gyermekként ELSŐ családnak a szüleinket nevezzük meg, annak a hátterében gyakran TÁRSFÜGGÉS áll. És jól nem tudsz kijönni belőle.
Tanulság: választanod kell! Költözz haza kutyának, vagy vállald a felelősséget az új családodért.
Ami kulcsszó a témában, az a: TÁVOLSÁG, ami megmenti az életedet, a sorsodat. Mivel ezek nagyon gyakran házastársi-szerelmi és szülő-felnőtt gyermek viszonyok, érzelmileg szinte lehetetlen távolságot tartani! Ezek a helyzetek érzelmileg teljesen leszívnak minket, mintha egy érzelmi vámpírral lenne dolgunk! Felemészti szó szerint a lelki erőnket! Lassan, de biztosan. Koncentráljunk hát a távolságra!
A távolságtartás nem azt jelenti, hogy attól távolodjunk el,
akit szeretünk,
a közelség okozta szenvedést kell megszüntetnünk."
(Al-Anon tag)
Nincs értelme a másik meggyőzésének, a megértetésnek, mert a másik nem akar kilépni, nem akar változni. Jól jegyezd meg: ez nem lehet akadály. Te ennek ellenére kiléphetsz úgy, hogy új fajta határokat, új szabályokat iktatsz az életedbe. Ebben egy valaki akadályozhat meg: és az te magad vagy!
A fent említett hölgy az édesanyját egyszer faképnél hagyta egy költözés alkalmával. (Hogy hol van apuka? Lelépett ezer éve. ) Az anyuka megint kezdte rápakolni a mázsás súlyokat a lányára, aki ezt észrevette, megőrizte nyugalmát, belenézett anyuka szemébe, és ezt mondta: „Tudod, velem így nem beszélhetsz!” És lelépett. A kocsijában persze bőgött, mint állat! De tudta, hogy most meg kell ezt lépnie. Anyukája rögtön hívta telefonon, de ő nem vette fel. Pár óra múlva újra hívta. Felvette. Anyukája nem kért szó szerint bocsánatot, de a szavaiban ez , vagy valami efféle, benne volt! A hölgy ezt érte el a távolság tartásával! Ugye felfogjuk, mekkora eredmény ez! A hölgy aznapra (szombat volt) minden programját lemondta, mert azt hitte, anyukájának fog segíteni. De semmi nem lehetett kifogás, hogy helyesen cselekedjen! Ez a józanság! Ez a gyógyulás. Másnapra megbeszéltek egy időpontot, és nyugiban ment a munka.
Ezt csak azért meséltem el, mert LEHET ÍGY IS!
"Élni és élni hagyni."
Ezekben a full beteg kapcsolatokban egyik sem valósul meg!
Egyik fél sem él, mert nem hagyják egymást élni!
Ez a lényege a társfüggésnek!
Végére hagytam egy figyelemreméltó történetet, hálás köszönet az engedélyért, hogy itt közre adhatjuk:
„Nekem is nagyon sokáig tartott míg anyámmal rendeztem a dolgokat. Hogy nem az ő életét élem, és nem olyan vagyok, amilyennek hisz. Mit gondolsz miért mentem felnőtt fejjel főiskolára? Azért mert ő stresszel a tanulástól. A középiskolában gyomorfekélyt kapott. És ebből kiindulva kitalálta, hogy nekem sem való. Én meg felnőtt fejjel simán végigcsináltam a két szakos főiskolát úgy, hogy egy darab utóvizsgám nem volt, sőt ötösre államvizsgáztam mindkét szakon. Úgy, hogy közben egyik gyermekem megszületett, és közben a másik gyerekemmel meg terhes voltam. (Ennyire nem való nekem a tanulás...). De ez csak egy kis szeletke. Ma már csírájában fojtom el a negatív kezdeményezéseket. Már nem velem, hanem a gyerekekkel kezdi. Észre sem veszi, amikor árad belőle a negativitás. Nekem ezzel kellett megküzdenem. Hogy sokkal többre vagyok képes, mint amennyire a tulajdon anyám tart.”
"Az igazság kegyetlen,
de szerethető,
és akik szerették,
azokat felszabadította."
(George Santayana, filozófus, író)
Forrás: Melody Beattie: Codependant No More. How to Stop Controlling Others and Start Caring for Yourself.
Kapcsolódó írás:
Társfüggés
Társfüggés 3.
