„Az elfogadás nem vagy-vagy jelenség, hanem mérték kérdése – minél nagyobb fokú az elfogadás, annál nagyobb az esélye, hogy rendezhetjük különbségeinket, és pozitív eredményre juthatunk.”
(G. Kohlrieser)
Egy tanító nénivel, aki közel jár a nyugdíjhoz, valamelyik hírportál riportot készített. Elmondta, mit jelent számára a tanítás, hogyan támogatja tanítványait, és mit jelent számára a munkájában az, hogy „nézzük mindig a napfényes oldalát az életnek.” Egy dalból hozta az idézetet. SZÁMOMRA normális, építő riport volt.
A kommentek persze jöttek alatta. Valaki elkezdte ideologizálni az idézetet, kiemelte a tanító hölgy pár mondatát, amit valamelyik párthoz is sikerült kötnie a kommentelőnek. Erre jött a támadás, amire jött a viszont támadás. Anyázás lett belőle. Számomra úgy tűnt, hogy nem számít, mit-miért mond a riportalany, csak egy számít: az anyázás.
Aki megszokja a stresszt, mintha stresszfüggővé válna. Nem biztos, hogy van mire támadni, de támadok, mert ezt szoktam tenni. Egyszerűen meg lehet szokni a stresszt is. Ha meg nincs, akkor teremtünk egyet! Azért tudom, hogy van stresszfüggés, mert hosszú éveken keresztül ebben éltem.
Nem lehet véleményed egy erőszakosan működő ember mellett.
Van az erőszaknak egy olyan szintje, ami szerintem ma már el is várt.
Nem hogy, nem követendőnek, hanem természetesnek vesszük: megnéztem egy beszélgetést egy híres magyar íróval. Egyik kérdésre azt válaszolta, hogy a vallása (ami az egyik leghíresebb vallás) sok mindenre megtanította. Például a pénz, az idő beosztására. Alatta a kommentelő szerint nem kellett volna mondania, hogy milyen a vallása, mert úgy sem él abban.
Hát szégyenlem, de lehidaltam.
Egyszerűen gondoljunk már bele. Olyat kérünk (inkább követelünk?) egy másik embertől, ami lehetetlen!
Honnan tudná ez az író, hogy a kommentelő szerint miért ne említse meg a vallását? Honnan veszi a kommentelő, hogy az írónak egy adott kérdésre ugyan úgy kell válaszolnia, ahogy a kommentelő válaszolna?
Egy biztos: ugyan arra a kérdésre két ember két választ fog adni. Egy biztos: nem ugyanazt.
És eljutottunk oda, amit fent már említettem: egy ember előírja a másiknak, hogy ott és akkor mit írjon, mit érezzen és mit ne. MI EZ, HA NEM ERŐSZAK? A legnagyobb baj, hogy ez mára minta és természetes. Nem szégyen tárgya.
„Az elfogadás nem vagy-vagy jelenség, hanem mérték kérdése – minél nagyobb fokú az elfogadás, annál nagyobb az esélye, hogy rendezhetjük különbségeinket, és pozitív eredményre juthatunk.”
(G. Kohlrieser)
A verbális verés, a szóbeli erőszak bizonyos szintje mindenhol megengedett. Ennek legkárosabb hatásait tartóssága miatt családban szenvedjük el. Jó kis magatartás minta, amit nyilván könnyen tovább adunk a következő nemzedéknek.
Beteg minták. Szorongó emberek. Iszonyatosan szomorú történetek.
Az elfogadás, együttműködés, párbeszéd teljes hiánya jelenik meg szülő – gyermek kapcsolatban is. Vagy testvérek között. Dolgozom együtt olyan emberekkel, akik életében ez állandósult, és az életük szétesett, vagy kezd szétesni. Kapcsolatukban mint maradék: az oda-vissza működő verbális erőszak, a nem működő szerepekben való megmaradás!
Maradjunk párbeszédben? Ugyan már!
Szerény véleményem szerint még egy vallás vagy hit nevében sincs értelme verbálisan bántalmazni egyik embernek a másikat. Volt már ebben részem. Nem kívánom senkinek. Elmondta, vagyis leírta rólam a véleményét keresztény embertársam. Szegény, az emberi kommunikáció alapszabályát is elfelejtette, szerintem, vagyis, amikor kritizálsz valakit, mert jogod van nem egyetérteni, akkor adj hozzá valami pozitívat is. Nem érintett meg a mondanivalója, de ahogyan mondta, a szörnyű érzés, amit éreztem, ahogy lehordott, ahogy leszidott, amit okozott, azt ma is fel tudom idézni magamban. Kérdésem: mi értelme van ennek? Mert én nem tudom.
A legnagyobb gond ezzel a szituval, hogy mindenki érthesse: AZ EGYOLDALÚSÁG!
TÖK MINDEGY, hogy működik vagy sem: lehordalak, LEGYŐZLEK, és kész. Ennyi.
Valaki feltett a facebook-ra egy megosztást az Irma hurrikán floridai pusztításáról. Jött rá egy reakció, hogy nem kellett volna megosztani ezt a szörnyűséget. Szerinted vagy szerintem? Ezt nem lehetne odaírni? Esetleg? Gondoljunk csak bele! Az én dolgom kitalálni, hogy ennek a kommentelőnek mikor alkalmas az Irma hurrikán témája? És mikor nem? Egyszerűen nem tudom kitalálni, nem is találhatom ki, hogy ő mikor óhajt érintkezni e témával.
Az a fontos itt tehát SZÁMOMRA, hogy észre sem vesszük: olyasmit tálalok a másik felé, amit úgy sem tud teljesíteni! Mi ez, ha nem stresszfüggés?
Ha én nem akarok olvasni az Irma hurrikánról, az NEM jelenti azt, hogy más sem szeretne.
Nem találjuk egymáshoz az utat, mert magunkhoz sem találjuk. Elfogadás helyett támadás. Párbeszéd helyett erőszak. Elfelejtjük érteni-kutatni-tolerálni a másikat. Ennek eredménye? A szóbeli erőszak reggel, délben, este.
Részlet a Megoldásokhoz kellenek a konfliktusok című tanulmányból:
„ODAFIGYELÉS →MEGÉRTÉS→ TOLERANCIA = EGYÜTTMŰKÖDÉS.”
„Az elfogadás nem vagy-vagy jelenség, hanem mérték kérdése – minél nagyobb fokú az elfogadás, annál nagyobb az esélye, hogy rendezhetjük különbségeinket, és pozitív eredményre juthatunk.”
„A konfliktuskezelésben minden eszköz a KÖLCSÖNÖSSÉG ELVÉN nyugszik, mely EGYETEMES ALAPELV. Vagyis minden helyzetben minden embernek joga van hozzá. Meghallgatás nélkül, csípőből, kapásból senki sem utasítható el. A gyerekek sem. „Mindenféle konfliktuskezelés veleje az engedménytétel művészetében rejlik.” Vagyis az engedménytétel az együttműködés alapja. Az erő jele, nem a gyengeségé, bár sokan gyengeségnek értékelik. Engedménytétel: Adok valamit, EZÉRT cserébe kapok valamit.
Bárcsak minden nap használnánk a Kölcsönösség Elvét, azaz: először (1) engedményt teszek, (2) ezzel elismerem a másikat, (3) így kézben tartom a megbeszélést, ami azért előnyös, mert (4) ha valaki érzi, hogy meghallgatják és tisztelik, várhatóan kevésbé lesz ellenséges a reakciója."
Gyakran dolgozom házaspárokkal. Még egyetlen élethelyzetben sem találkoztam azzal, hogy csak az egyik félnek van igaza. Gyakran az a fél, akit zavar, hogy leuralja őt a társa, a közös megbeszélésben ugyan olyan leuralóan viselkedik a társával, ahogy ő szenved elmondása szerint a társa leuralásától. Ahol sok fájdalmat összehord a szél, ott nem szokták használni ezeket a szavakat:
KÖSZÖNÖM. BOCSÁNAT. SZERETLEK.
SZERINTEM. SZERINTED?:
nem rossz egyetemes alapelv egyik sem!
Van egy különleges élethelyzet, ahol nem várok el senkitől párbeszédet, együttműködést!
És ez a coachingban van. Amikor két családtag között évek óta elmélyült, elviselhetetlenné vált a kapcsolat, ott külön dolgozom velük együtt. Ültessem össze őket? A legelején? Várjam el, hogy sok-sok év fájdalma után csak úgy kezdjenek el egymásra figyuszkálni? Nem! Mert megtapasztaltam már a coaching hatékony erejét. És nincs meg ez a hatékonyság, amikor ezt a két drága lelket összeültetem. Egy helyben szarakodunk. Senki nem élvezi, hiszen nem haladunk sehova. Nem bírunk elindulni sem. Valahogy nem indul be a motor.
Ezért a külön megbeszélések által a felek időt kapnak a felkészülésre. Aztán kezdődhet az edzőmeccs! A felkészülési mérkőzés! Azzal a céllal, hogy mindenki a maga térfelén a legjobbat nyújtsa!
Mert az ember lépésekben tanul!
Egy 1992-es tanulmány szerint a prérifarkas és a borz hatékonyabban vadásznak ürgére, ha együttműködnek. Együtt hatékonyabban megoldják a felmerülő problémákat, mintha külön vadásznának, egymás vetélytársaként. A borz jó a föld alatti vadászatban, a prérifarkas pedig gyors, tehát az állat kergetésében eredményes.
Ha az ürge fürge, és el tud futni a lassú borz elől, akkor jó a prérifarkas gyorsasága. Viszont, ha eléri szegény ürge a lyukat, ott sem lehet biztonságban, mert a borz kiássa a rejtekhelyéről.
Mindkét állat ragadozó, és hasonló az ízlésük is, ami alapján azt várhatnánk, hogy ádáz vetélytársakként hajtanak ugyanarra az áldozatra. Ehelyett inkább megmutatják, hogy attól még, hogy riválisok, mindketten jobban jöhetnek ki, ha együttműködnek.
A prérifarkas és a borz képes erre. Sokan férjként, feleségként már régen leszoktak erről és régen elfelejtették, hogy olyan mintát mutatnak a gyerekeiknek, ami arról szól, hogyan tépjük szét egymást. Nem pedig arról, hogy lehetnénk együtt is eredményesek. Mint a prérifarkas és a borz.
„Akkor lehet az embereket a változás mellé állítani, ha a lehető legtöbb
információt megosztjuk velük, őszintén beszélünk arról, hogy miért nem tartható a jelenlegi helyzet, közösen alakítjuk ki a jövőképet, és együtt határozzuk meg az oda vezető út belátható időre tervezett lépéseit.
Mindenképp szükséges teret adni annak is, hogy elmondhassák az aggályaikat, ellenvéleményüket.”
(Cservenyák Tamás: http://tudatosvezetes.blogspot.hu/2016/02/sutesi-veszteseg-szervezeti-valtozasok.html#more
Ezt a bejegyzést azért írom, mert elítélem a szóbeli bántalmazást. Írásban és élőszóban is.
Nem tilos a másik ember meggyőzése, befolyásolása. Hiszen minden emberi érintkezésben HATUNK egymásra. Az már nem mindegy, hogy mindenáron le akarod győzni a másikat, vagy hajlandó vagy egyezkedni? Minden emberi kapcsolatot ez tesz emberivé, hogy emberként vagyunk egyenlőek. Ez vonatkozik a legmagasabb beosztású főnökre is, hogy emberként egyenlően tud-e bánni legutolsó beosztottjával is, vagy nem? Tudunk-e emberhez méltóan viselkedni azzal, aki alacsonyabb a ranglétrán,mint mi? Ne felejtsük el. Az vagy, ahogy viselkedsz akkor, amikor senki nem látja.
Egyenrangúan bánsz velem? Mert emberként egyenlőek vagyunk! Mindenki maga dönti el, hogy bántalmazóvá válik, vagy figyelővé-meghallgatóvá. Aki nem csak okádja a szavakat, számba nem véve, hogy mik lehetnek a következmények, hanem PÁRBESZÉDBEN MARAD.
"Mi a különbség a párbeszéd és a beszélgetés között? Miért helyezünk ekkora hangsúlyt a dialógusra?
Elvégre nem csupán arról van szó, hogy beszélünk egymással? Valójában jóval többről van szó: a párbeszédben értelmünk és érzelmeink, neveltetésünk, vérmérsékletünk, egész személyiségünk részt vesz. A dialógus lényege a kölcsönös érdeklődés, gondolkodásmód és reflexió.
NEM OLYASMI, AMIT A MÁSIK EMBERNEK, HANEM AMIT A MÁSIK EMBERREL EGYÜTT TESZEK.
Ehhez szemléletváltásra van szükség azt illetően, hogy mit jelent a kapcsolat a másikkal. A párbeszéd során a hangsúly a másik ember megértésén van, nemcsak azon, hogy ő megértsen engem.
A dialógus olyan csere, amely során az emberek együtt gondolkodnak, és valami újat fedeznek fel. Önmagukon túlmutató igazságot keresnek általa.
A dialógus a résztvevőket más minőségi szintre juttatja el, amelyen mélyebben megértik egymást."
(G. Kohlrieser, Túszok a tárgyalóasztalanál, 170-171.o.)
Hogy én mit teszek, amikor velem anyáznak? Amikor verbálisan megütnek?
Egy: nem ütök vissza.
Kettő: felállítom a határaimat, hogy lássa, meddig jöhet. Elején még kedvesen is lehet. Ha ez nem válik be, növelem a távolságot, növelem a szigorúságot.
A legtöbb hétköznapi helyzetben AZT TAPASZTALOM, hogy így NEM mélyül a konfliktus, hanem felszívódik: valójában sok, sok, sok ilyen tapasztalatot kellene szereznünk!
Hogy könnyű-e nem visszavágnom, nem visszaütnöm? Nem. Nekem nem könnyű.
Sőt, a lábam és a gyomrom is beremeg ilyenkor. DE: Figyelmem, fókuszom viszont nem akarom, hogy az erőszakon legyen, hanem azon, hogy a magam részéről NE az anyázást építsem!
Emlékszem, szíven ütött, amikor alig 20 évesen olvastam először egy mondatot, ami elkísér azóta is:
"AZ EMBER NEMESSÉGÉNEK LEGFŐBB BIZONYÍTÉKA AZ ÖNURALOM." (E.G. WHITE)
Nem megy nekem sem mindig a párbeszéd! Néha olyan jó lenne visszaugatni. Visszaböfögni. De tényleg. Néha olyan mérges vagyok, hogy felmutatom az illetőnek a jobb kezem középső ujját: BEKAPHATOD, HÜLYE GYEREK! Hát hogy a fészkes nyavalyába ne tudnék visszaütni!? Sőt, szeretnék! DE! Ha újra és újra gyakorlod magad és fókuszálsz arra, hogy a legjobbat-legtöbbet hozd ki a helyzetből, akkor egyre jobban fog menni!
MARADJ PÁRBESZÉDBEN! Nekem ez a célom!
Mindenki maga dönti el, hogy bántalmazóvá válik, vagy figyelővé-meghallgatóvá.
A te lehetőségedben áll eldönteni, hogy melyik oldalra állsz.
A tömegbe anyázni?
Vagy azon kevesek mellé állsz, akik az életet építik, A KAPCSOLATAIKAT, nem pedig egyetlen hatalmas bokszmeccsnek nézik a családjukat?
ODAFIGYELÉS →MEGÉRTÉS→ TOLERANCIA = EGYÜTTMŰKÖDÉS.
Ahogy a reklámban mondják: Hidd el, lehetséges.
Bár, nem könnyű. De lehetséges. 
Forrás:
http://index.hu/tudomany/til/2017/03/12/miert_vadaszik_egyutt_a_prerifarkas_es_a_borz/
http://jokepubeszelgetesek.hu/wp-content/uploads/2017/05/pokol.pdf
Ajánlott bejegyzés:
http://jokepubeszelgetesek.blog.hu/2017/09/10/koszonom_bocsanat_szeretlek_szerintem
