„Az elhagyatottság és a feleslegesség érzése
a legiszonyatosabb szegénység.”
-Teréz anya
Ma hajnalban 2 óra körül még mindig nem tudtam elaludni. Kapcsolgattam a tévét, és megtaláltam Pi életét, ami egy 2012-es mozifilm.
"Pi Patel élete semmiben sem hétköznapi. Egy francia uszodáról kapta a nevét. Az apjának állatkertje van Pondicherryben. Tizennégy évesen hűtlen lesz gyökereihez, hogy egyszerre próbáljon keresztény, mohamedán és hindu lenni. És 227 napot tölt egy mentőcsónakban a Csendes óceánon kettesben egy Richard Parker nevű bengáli tigrissel."
( https://port.hu/adatlap/film/tv/pi-elete-life-of-pi/movie-132306 )
A csónakban ott van Richard Parker. A tigris, ami miatt nem tud szegény Pi a csónakban tartózkodni, ezért egy tutajt eszkábál magának, közvetlenül a csónak mellé a vízben. Richard Parker éhezik, szóval Pi-t is felfalhatja éhségében, ezért a fiú eteti a tigrist. Azonban nagyon nehéz neki a tutajban tartózkodnia. Elege van. Bemászik a csónakba, belenéz a tigris szemébe és ezt ordítja:
„Richard Parker!
Ha együtt akarunk élni, meg kell tanulnunk kommunikálni.”
Ez a mondat az elmélet. A gyakorlat pedig a következő filmkockákon így néz ki:
Pi kezében tart egy botot, amire felszúr egy halat, és ezzel kínálja Richard Parkert. A tigris rögtön befalja az ételt. Ekkor Pi egyszerűen ordít egy nagyot, el is éri, hogy a tigris a csónak végébe húzodjon. Végre nyugodtan leülhet a csónakban pihenni.
Mi az, amit Pi megértett?
Ha kapni akarsz, adnod is kell.
Ha adni akarsz, kapnod is kell.
Ma háromféle emberrel találkozom.
- Vannak, akik a hétköznapokban nem is akarnak együttműködni.
- Vannak, akiket nem érdekel.
- És vannak, akik már nem is hisznek az együttműködésben.
Szerintem a harmadik a legveszélyesebb állapot.
Nem az a kérdés, hogy lehet-e egy hajóban csónakázni, hanem az, hogy akarunk-e.
Túl sok a mai példa arra, hogy a feszültségeket nem lehet megbeszélni, nincs együttműködés. Valójában mindig van megoldás. Ehhez emberek kellenek, akik nem kilökik egymást, hanem elhiszik, hogy még egy tigrissel is lehet egy csónakban evezni, ha ez a feladat.
Az együttműködő kommunikáció gondolatmenete négy lépésben elsajátítható:
1. „Sose teremtsünk ellenséget.” Mert egymásra vagyunk utalva a legtöbb helyzetben. Egymás nélkül nem oldhatjuk meg a feladatot: kölcsönös tisztelet, pozitív viszonyulás. Mint ember az emberrel.
2. „Sosem a személy a probléma.” Válasszuk ketté a személyt a problémától. A problémára összpontosítsunk, ne a személyre. Enélkül azt érezzük, hogy támadnak, fenyegetnek minket: a konfliktus elfajul.
3. „Őszintén törekedjünk arra, hogy segítsünk a másik embernek megkapni azt, amire szüksége van, vagy amit akar.” Ez a mondat már-már bibliai magasságokba emel minket szerintem. Azonban a hétköznapokba kellene beépíteni. Én ezt a pontot csak úgy szoktam magyarázni, hogy ha nekem van mondanivalóm és szeretném elmondani és figyelmet kapni, akkor ezt a másik félnek is megadom: adok neki is lehetőséget, figyelmet a maga szükséglete-hiánya-vágya megosztására.
4. „Ne hagyjuk, hogy a támadások és heves érzelmek rabul ejtsenek.”
„Ha késztetést érzünk arra, hogy visszahúzódjunk vagy hogy valakit megtámadjunk, gyorsan töröljük ezt a gondolatot belső látásunk fókuszából, és helyettesítsük a segítés vagy a folytatás szándékával személyes vagy szakmai szerepünkben.” Magyarul: maradjak jelen, ne veszítsem el a fókuszt. Ne felejtsem el, miért vagyok ott.
(G. Kohlrieser, Túszok a tárgyalóasztalnál, 162-163. oldal)
A saját házasságomban a férjemmel egyszerűen már-már primitíven állunk hozzá: minden egyeztetés előtt mind a kettőnknek CÉLJA, hogy LÉTREJÖJJÖN egy kölcsönösen előnyös megállapodás. Egyszerűen elhisszük, hogy ezt meg fogjuk tudni csinálni! Ez a fókusz! Ez van a probléma középpontjában. Nem Irénke, meg nem a szemét Pisti, meg nem az a rohadék pénzhiány esetleg, HANEM az, hogy most ez a feladatunk, és mi ezt KÖZÖSEN meg fogjuk oldani. Meg is oldjuk! Közösen! És ez rohadtul össze hoz ám két embert!
Ezt a négy lépést saját helyzeteinkben, saját stílusunkban kell megtanulnunk megismerni. Nem elég olvasni. Nem elég még ledoktorálni sem belőle! Nem elég jegyzetelni. El kell kezdeni csinálni! Gyakorolni! És akkor egyre jobbak leszünk ezekben a lépésekben, és egyre több sikerélményt szerzünk, és egyre több hitet nyerünk.
A mai szülők vajon a három közül melyikre mutatnak példát otthon a gyerekeknek és a házastársuknak? Ön melyikben utazik? Nem hisz az együttműködésben? Szuper! Szerintem a többséghez tartozik! Vagy nem is érdekli? Esetleg nem is akarja gyakorolni?
Nem az a kérdés, hogy létezik-e jó kommunikáció, eredményes együttműködés az élethelyzeteinkben. Hanem az, hogy te meg én akarunk-e egyáltalán egymás mellett normálisan élni a közös csónakban.
Dr. Stephen Covey írja egyik könyvében, hogy amikor csoportokat-egyéneket békít, akkor két kérdést tesz fel előtte, és ha igen a válasz, akkor hajlandó elkezdeni a tárgyalást. Első kérdése: Elfogadod azt, hogy akkor kezdheted el mondogatni a saját mondókádat, ha először sikeresen elismételted-visszamondtad azt, amit az előtted szóló mondott?
Második kérdés: Hajlandó vagy olyan megállapodást is elfogadni, ami nem pont ugyanaz, mint amit te eddig gondoltál? Ha igen a válasz, ha a felek HISZNEK, kezdenek hinni a megoldásban, AKKOR kezdődhet az egyeztetés.
Ebben a bejegyzésben két eszközt is megosztok az Olvasóval -a Kohlrieser és Covey féle pontokat-, melyek megváltoztatták az életemet. Gyakorlom ezeket. Tanulom. Mert két két egyforma helyzet.
A film legnagyobb tanulsága számomra:
Pi felismeri, szüksége van a tigrisre.
Ez az élethelyzet tartja éberen az óceán kellős közepén, mindig talál magának fontos tennivalót.
A mai ember legnagyobb tragédiája, hogy nem hisszük el, hogy szükségünk van egymásra.
„Richard Parker!
Ha együtt akarunk élni, meg kell tanulnunk kommunikálni.”
Hajdú Éva
life coach
családi mediátor
párkapcsolati coach
képzésben: abduktív pszichológiai tanácsadó
