„A coaching olyan művészet, amely egy másik ember teljesítményének, tanulásának és fejlődésének elősegítésével foglalkozik.” (M. Downey)

Engem sem tanítottak meg, ahogy még sokunkat, hogy élet ott van, ahol fejlődés, tanulás és eredmények vannak. Szorongó fiatal felnőttként csaknem 20 év küzdés a szorongással. Na, ez az út azért megtanított pár dologra!

 
Épp tegnap volt egy párral megbeszélésem. Előjöttek a változtatások lehetőségei. Kidolgozta. Felvállalta. Konkretizálta. Gyakran hallom ezeken a megbeszéléseken, hogy „nehéz”. Igen. A fejlődés, tanulás, teljesítményem szépítése nehéz. Mert nem gondolkodunk ebben. Ha élni akarsz, akkor változol. Változtatsz. Szép lassan sikerélményeket gyűjtesz. És akkor te is úgy leszel vele, mint a futók. Megszereted a futást. Akkor is elindulsz edzeni, amikor tudod, hogy fájni fog. De tudod azt is, hogy végig futod az aznapi távot! Mindezt azért, mert van egy célod. A célod után futsz! Azaz:

„NE ELÉGEDJ MEG AZZAL, AMI VAGY!

TÖREKEDJ ARRA, AMI LEHETNÉL!"

Fejlődés-tanulás-teljesítményem szépítése. A személyiségem formálása tart egy egész életen át. Erről szól  az élet. Mit kezdesz azzal, aki vagy. Mivé formálod magadat?
A munka tart!
Éppen hol tartasz?
Élsz?



Van, aki akkor jön megbeszélésre, amikor már az egyik fél elköltözött otthonról. Könnyebb lenne a munka, ha még nem történt meg az elköltözés, mert arra fókuszálhatnának, hogy a hibákat kijavítsák. Sajnos ilyenkor már beköszönt a nagy dilemma: menni vagy maradni. Így minimum két nagy területet viszünk a megbeszélésen. Tanulunk kommunikálni, konfliktust kezelni, és közben dönt, hogy menjen vagy maradjon. Pont tegnapi megbeszélésben mondta emberem, hogy több évvel ezelőtt kellett volna jönni. Amikor még nem nagy a szemétdomb, és nincs ez a menni-maradni dilemma, hanem egyöntetű az, hogy fejlődni akarok, mert maradni akarok!

Apropó szemétdomb. A lelkünk, ott belül szemétláda vagy kincsesláda. Te mit gyűjtsz éppen a kapcsolatodban? Mit teszel bele a lelkedbe nap mint nap? Szemetet vagy kincseket gyűjtesz? Én kincsgyűjtőnek tartom magamat. Eleget éltem szemétdombon!

Vannak olyan helyzetek, amikor a coachingon derül ki-mondják ki, hogy vége. A kapcsolat megerősítéséért jönnek, de közben derül ki, hogy ebben a kapcsolatban nem a fejlődés van benne, hanem az elengedés. Nekem is meglepő, amikor a képlet végén ez a megoldás. Hát még annak a félnek mennyire meglepő, akitől a társa elbúcsúzni akar!

Másik nagy tapasztalatom egy olyan ember, aki példaképem lett. Ő több hónapig jött, nem haladtunk. Mondtam neki, hogy menjen pszichológushoz, itt a vége, mert nem coach-olható. Ha nem tud lassú-apró, de eredményeket felmutatni, akkor nem coach-olható. Mindenből kimagyarázta magát, kihátrált. El kell búcsúznunk! Ekkor jött egy váltás. Nem rég írt nekem az eredményeiről, fejlődéséről, tanulásáról. És azt mondta, hogy jön hozzám, de nem azért, hogy jajgasson, hanem, hogy beszélgessen. Nem tettem volna a bőrére 5 fillért sem. Nehéz volt őt kimozdítani a gödörből. Döntött!! Mégis fejlődni akart. És nyert! Sok erőt ad nekem az ő története. Tényleg, soha ne mondj le magadról!

Vannak, akik sok évi házasság után jönnek, és gyerekek is vannak. Rengeteg fájdalomokozás a múltban. És nagy hátrányban önmaguk építésében, önmaguk önbecsülésében. Ebben az évben egy olyan párral dolgozhattam együtt, akik felvállalták az egész ciriburit. Sok évet. Kőkeményen beleálltak. Nem egyből! De beleálltak a feladatba!  Közben hibáztak, szenvedtek, folyt a könny meg a vér. Az egyik fél ezt osztotta meg nem régen velem: „Az utóbbi 10 hónap volt életem legnehezebb és legtanulságosabb időszaka.”  Együtt vannak. Most már tényleg EGYÜTT. Jobban Együtt!
Ismerem a részleteket. Fel sem foghatom, hogyan bírták ki érzelmileg az egész folyamatot, amit a coaching indított el. De kibírták. Megújultak. Más emberek lettek. Végtelen öröm és hála, hogy ismerhetem őket. Róluk eszembe jut ez:

„MERT LEGTÖBBET TANULNI AZOKTÓL LEHET , AKIK ÁTÉLTÉK A PROBLÉMÁT ÉS MEGTALÁLTÁK A MEGOLDÁST.”

Ismerek olyan párokat, akiknek fontos az egészséges táplálkozás meg a környezetvédelem. Mind a kettő fontos érték szerintem is az életben. Csak tisztelettel tudok gondolni azokra, akik nem szemét kaját etetnek a családjukkal, és figyelnek a háztartásukban a környezet megóvására. És: a párkapcsolatukban tépik egymást. Csak kérdezem. És közben elképzelem a gyerekeiket felnőve, ahogy ülnek az egészséges asztalnál, és ugyanúgy tépik és bántják egymást érzelmileg, ahogy a szüleik. Vajon élvezik a finom ételeket? Melyik fontosabb? A szeretetkapcsolat vagy az egészséges étel? Szerintem a kapcsolat fontosabb, hiszen akkor az ételt is élvezhetjük. Közösen. Együtt! Az asztalt megrakják egészséges étellel, de egymást, meg a gyerekeiket is éheztetik érzelmileg, lelkileg: „AZ ÉRZELMI ÉHEZÉS LÉTEZŐ VALÓSÁG, ÉS A SZERETETTELJES KAPCSOLAT UGYANOLYAN FONTOS, MINT A TESTI TÁPLÁLÁS.” (Sue Johnson: Ölelj át) 

Szeretnék még beszélni azokról a férfiakról, akik azt mondják, hogy "hát megcsalt a feleségem, és én hagynám ezt, talán ez megoldás." Van, aki azért mondta ezt, mert nagyon el volt keseredve, tényleg nem látott más megoldást.  Azonban a családjával akar együtt élni! Akarja látni naponta a gyerekét. De belátja, hogy a felesége helyett ő nem tud épülni. És ilyenkor a másik fél nem hajlandó szakemberhez sem menni. A férfi persze, be van szarva. Érthető. De számomra ez gyávaság, megalkuvás, ami hosszú távon még rosszabb mentális állapotokat szül!
Volt, aki azért mondta ezt, mert ő addig is, míg a felesége megcsalja, nem kell foglalkoznia a maga épülésével. A szembenézés néha szembesülés. Igen. És őszinte szembenézés nélkül nincs gyógyulás.

Szóval ekkor azt mondom ezeknek a férfiaknak, hogy oké! Elfogadom a döntését! Azonban az én értéklistámon nem szerepel a párkapcsolati hűtlenség, nem dolgozhatunk együtt tovább ezen a téren.
Férfiak! Ne féljetek! Küzdjetek magatokért! És a családért! 

Három ismétlődő problémával gyakran dolgozom együtt embereimmel:
ELENGEDÉS,
DÖNTÉSKÉPTELENSÉG,
ÖNSZERETET-ÖNELFOGADÁS HIÁNYA.

„IRÁNYÍTSD AZ ÉLETEDET, VAGY VALAKI MÁS FOGJA.” (Jack Welch)
A fenti hármas hiányában ez nem tud megvalósulni.

Ha nem törekedsz erre bajtárs, akkor csak hánykolódsz. És a kis bárkádat a hatalmas tenger hullámai dobálják. Halálra vagy ítélve azon a bárkán. A tenger hullámai hamarosan elnyelnek!  Sok ilyen hánykolódóval dolgozom együtt.

Gyerekkorában kit tanítanak meg konkrétan arra, hogy tudjon dönteni, elengedni a fájdalmat (Kudarckezelés!), és mindenekelőtt bízzon Önmagában?

Tudtok ennél hétköznapibb –fontosabb lelki tulajdonságokat??

Tudtok?

Mind a háromhoz kell a pozitív hozzáállás. Pozitív tudatállapot! A positum latin szó jelentése: AZ, AMI  VAN. A pozitív hozzáállás nem az jelenti, hogy éppen nincs gondom.  Meg fülig ér a szám. És minden heppi. Inkább azt, hogy elfogadom , ami van, és továbblépek. Nem ragadok benne az önsajnáltatás mocsarában. Nem gödörbe ásom bele magamat. Hanem lépek egyet.
Egyébként az önsajnálat kitermeli a haragot. A harag pedig a neheztelést. És máris megérkeztünk: mindenki hibás, te nem. Mindenki változzon, te nem. Kívülről várod a segítséget. Pedig a megoldás te vagy. Már rég nem bízol önmagadban. Már nem tudsz dönteni, neked már csak a gödör maradt. És így csinálni családot? Párkapcsolatot? Lehetetlen!

Az elengedésben nekem a legfontosabb mantrám, amit tanultam-tanulok, hogy én felelek magamért. Én határozom meg, hogy mit érzek, amikor bántasz! Én mondom meg mennyit érek, amikor bántasz! NEM TE! És ekkor ÉN átveszem az irányítást: „IRÁNYÍTSD AZ ÉLETEDET, VAGY VALAKI MÁS FOGJA.” (Jack Welch)

A férjem mondta a minap egy lelki fájdalmamra, valaki bántott egy idegen, érzelmileg nehezen kezeltem a helyzetet, és ekkor mondta: Tekints erre a helyzetre úgy, mintha egy madárka elrepült volna.”
Jött egy madárka, és el is repült.
Hagyd elrepülni!
Jönnek a rossz érzések, hagyhatom őket menni, múlni.
Elengedni.

Nem sikerül ez egyik pillanatról a másikra.
Gyakorlás árán tanulunk.
Nagyon odafigyelek, már most 4 évesen tanítom a gyerekemet például dönteni. Mindig megkérdezem: Jó ez így neked? -Igen anya.Vagy: Melyiket akarod felhúzni? Hagyok neki mindig választási lehetőséget. Hadd tanulja meg az agya, hogy van mindig választási lehetősége.

Az önszeretetre egyik példa, amit a gyerekem tanított meg nekem. Még nem tudott két keréken biciklizni. A szomszéd kislány igen. Versenyeztek. Nyomták a pedált mint állat. A szomszéd kislány persze nyert. Utcahosszal nyert. Szegény gyerekem szinte percekkel később ért be a célba. A cél apuka volt, aki javította a garázskaput. Amikor a gyerekem is beért a célba, úgy dumcsiztak együtt a két kislány, mintha mi sem történt volna. A gyerekemet rohadtul nem érdekelte, hogy hiába teker a négy keréken, ő sokkal lassabban halad így. Nem érdekelte! Beért a célba, és önfeledt mosollyal dumcsizott a kis társával és apukájával. Aztán a lealázó futam kezdődhetett újra. A gyerekem jól érezte magát. Tudta, hogy ha eljön az idő, ő is megtanul két keréken.
És ma már megtanult biciklizni. Két keréken. Ez az az önbizalom, amit elhagyunk, mire felnövünk! Miért izguljon a gyerekem? Ha most a négy kereket tudja élvezni, akkor azt élvezi. Ő tudja, hogy majd a két kereket is élvezni fogja.
És mára így is lett.
Ez az önbizalom!
Jó négy keréken. És ha majd tudok, két keréken száguldok tovább! 
Egy színvonalas idézet a kiváló szakember tollából, hogy ne hagyd magad rossz irányba befolyásolni másoktól, bízz magadban két keréken is, négy keréken is:

"NE ítélkezzünk állandóan magunk felett!
NE hasonlítgassuk magunkat ahhoz, amilyennek magunk szerint lennünk kellene!
ÖRÜLJÜNK annak, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, és igyekezzünk felfedezni a hiányosságainkat, 
amelyeket később kijavíthatunk.
Így képesek leszünk arra, hogy megszabaduljunk az automatizmusainktól, 
és boldogok legyünk."
(Isabelle Duvernois: Testbeszéd)

A család halott, írja egyik példaképem Popper Péter a Ne menj a romok közé című munkájában.
Igen, halott.
De élni akar.
Amíg élek, addig írni szeretnék arról, hogy igenis lehetséges mentálisan egészséges-fejlődőképes, őszinte, szeretetre, elfogadásra épülő kapcsolatot csinálni. Saját felelősségüket-saját részüket felvállaló FEL-nőtt felnőttekre van szükség!
Belemondják fiatal emberek az arcomba, hogy nem hisznek konfliktusaik megoldásában. Ma emberek sokasága olyan családokból jön ki, ahol példát sem lát arra, hogy szüleik hogyan szeretik egymást, hogyan tanulnak elengedni, kudarcot megoldani, hogyan hozzák magukat egyenesbe, hogyan vannak jóban Önmagukkal! Nem beszélgetünk. Nem mondják, köszönöm. Nem mondják: bocsánat! Elnyomjuk magunk és egymás érzéseit.

Nem, nem, nem és nem igaz, aki azt állítja, hogy nem lehet kapcsolatokat jól rendezni. Hogy nem lehet szépen elválni. Hogy nem lehet szeretetben-békében családban élni. Hogy csak hibázni lehet, de javítani nem! Lehet nyertes-nyertes egyezségeket meghozni minden áldott nap. Két dolog kell hozzá, Covey-t idézem: Figyelmesség és Bátorság. 

Az egyre erősebb kapcsolatokban egyre több egymásra figyelés és bátorság szükségeltetik!:)

Hajrá apukák! Hajrá anyukák! Hajrá férjek és feleségek! Hajrá nők és férfiak!
A karantén ideje alatt jó pár hete toltam, toltunk férjemmel magunk előtt egy szemétdombot, feszültséget. Még a válás szagát is éreztem. Időbe telt, de ki-bebékültünk! Nagyon jó érzés a helyreállítás!

A lelkünk, ott belül szemétláda vagy kincsesláda.
Van, amikor a kettő között valahol.
Béke veletek!
Éljetek!