Szerintem kevesen állnak bele egy ilyen helyzetbe.
Amikor beindul egy válási folyamat.
Amikor 20 év után nézek szembe azzal, hogy nem építettem magamat eddig az életemben. 
Mentálisan nem törődtem magammal.
Amikor kiderül, hogy elkezdhetem megalkotni magamat. 
Mármint ahogy ügyfelem tette, teszi.
Megalkotni magát mint Apa, mint Férj, mint Felnőtt Férfi.
Kihívás?
A legnagyobb. 

A Közös munka elindul. 
Van sok minden. 
Könnyek. Kérdések. Nehézségek. Pofonok. Újabb kérdések. Kiszámíthatatlan történések. Újabb pofonok. Padlóra kerülések. Felállások. Tápászkodások. Majdnem feladom-helyzetek.

Ezeken ment keresztül ügyfelem. Mégsem adta fel. 
Egyszer azt kérdezi tőlem, hogy -hogyan beszélgessek a gyerekemmel, nem tudom, még nem csináltam. 
Aztán jön egy válasz. Ezt írja:
"Szia. Nagyobbik fiammal a beszélgetés NAGYON jól sikerült!!!!!! köszönök mindent."

Csak ő tudja, mit rejt a mondat súlya! 
Mennyi változás, fejlődés, szenvedés és öröm van benne!

Elmondom mindegyik ügyfelemnek, hogy ha teszel érte, jönnek az eredmények!
Még akkor is, ha az ember azzal a gyermekével kezd el beszélgetni 20 évet, aki őt az apát nehezebben fogadja el mint a másik gyermek!

„A folyó és a szikla összecsapásából mindig a folyó kerül ki győztesen.
Nem az ereje miatt, hanem a kitartása miatt.”
(H. Jackson Brown)