Nem az a baj, ha hibázok, hanem az, ha nem okulok belőle.”
Belém égett ez a mondat.
A hiba nem kudarc! –mondogatom magamnak tápászkodás közben, és az jár a fejemben, hogy „bátran félj”, újra nekiesek a feladatnak, javítanék, miközben a szorongó félelemtől felnézni sem merek.
De aztán.
Felállok.
Aki önmagát legyőzi, hős?
Milyen jó lehet(ne) olyan családi-munkaközösségben élni, ahol nem tabu, hanem nyíltan vállalható a hibám, mert megoldható, és nem megalázásra való.
Ahol a szégyen nem szégyen,
a hiba nem tabu,
hanem vállalható, javítható.
Ahol a felelősségvállalás érték.
Ahol az ember vállalja a saját felelősségét.
Tudok-e rendezni egy konfliktust, amiben nem vállalom a saját felelősségemet?
Nehéz kimondanom: Sokat hibázok!
De az is belém égett, hogy „A magyarázkodás rosszabb a hazugságnál.”
Ha szabad megosztani egy tapasztalatomat:
Nem szokott könnyű lenni, nekem, a javítás, de valahogy mindig örömteli, pozitív érzés! Ahogy Covey írja: önmagam felett visszanyert hatalom!
Adjon ez az írás örömet hibáink javításához:
„Viselkedésünket elvek irányítják. Ha az elvekkel összhangban élünk, pozitív következményekre számíthatunk, megsértésük viszont negatív következményekkel jár. Minden helyzetben eldönthetjük válaszreakcióinkat, de azzal egyben a következményeket is megválasztjuk. Amikor a bot egyik végét felkapjuk, a másik vége is jön vele.
Mindenkivel megtörtént már életében, hogy rossz botot kapott fel, de ez csak később derült ki. Választásai olyan következményekkel jártak, amiket jobban szeretett volna elkerülni, és ha újra választhatott volna, másképpen dönt. Az ilyen választásokat hibáknak nevezzük, és ezek is érdemesek a mélyebb átgondolásra.(…) Az egyik fiam például az egyetem futballcsapatában azt tanulta meg, hogy elég a mérkőzés szünetében a csuklóján hordott gumipánttal annyiszor csattintani, ahányszor egy csapattársa hibát követett el, annak érdekében, hogy az utoljára elkövetett hiba ne legyen hatással a következő játék menetére.Hibáinkkal kapcsolatban akkor tanúsíthatunk proaktív magatartást, ha azonnal beismerjük és kijavítjuk őket, azután levonjuk a tanulságokat. Ezáltal a kudarcainkat a szó szoros értelmében sikerre válthatjuk. „Sikert akkor érünk el, ha a kudarcokon már túljutottunk” – mondta T. J. Watson, az IBM alapítója.Ha azonban a hibáinkat nem ismerjük el, nem javítjuk ki, és nem tanulunk belőlük, akkor már jóval nagyobb vétket követünk el. Az ilyen magatartás az embert rendszerint olyan pályára állítja, amelyen állandó az önbecsapás és az önigazolás. Kialakul az a gyakorlat, hogy magunk és mások előtt ésszerűnek tüntetjük fel a viselkedésüket (vagyis racionálisan hazudozunk). Ez a második hiba.A baklövések eltussolásának szokása tovább erősíti és aránytalanul felnagyítja az első hibát, és sokkal súlyosabb károkat okoz bennünk.Nem az fáj a legjobban, amit mások tesznek velünk, még csak nem is a saját hibáink fájnak; hanem az, ahogy ezekre a dolgokra reagálunk. Ha hajkurásszuk a kígyót, amelyik megmart minket, csak azt érjük el, hogy a méreg gyorsan felszívódik a szervezetünkben. Sokkal jobban tesszük, ha azonnal kiszívjuk a mérget.
A hibákra adott válaszaink hatással vannak a következő pillanat minőségére.Fontos, hogy azonnal ismerjük be és javítsuk ki a bajt, hogy a következő pillanatunkat már ne az határozza meg, hanem az önmagunk fölött visszanyert hatalmunk.”(Dr. S. Covey, A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása, 100-101. o.)
Hibázni emberi dolog?
Tanulni belőle még emberibb?
Aki önmagát legyőzi, hős?
