Tegnap este történt.

Kislányom újra kérdezgette, mikor költözünk már.

Régi, öreg lakás, ki kell cserélni áramot. Mielőtt kigyulladunk...

És kis felújítás lesz még a lakásban.

Így kiköltözünk.

Pár hónapra.

Mondtam a gyermekemnek, hogy ne nagyon várd, mert anya és apa sokat fog veszekedni. Tudod, ilyenkor apa ideges, beszól nekem, én meg kiakadok, feszült napok lesznek ezek.

Erre a gyerekem:

Dehát azért házasodtatok össze, hogy ne veszekedjetek és szeressétek egymást. És én mindenben segítek majd nektek a pakolásban, mindenben segítek anyucika!

Erre én: Rendben, figyelünk, hogy ne legyünk idegesek a kavalkádban.

Anya, gyere, mondjuk el apának!

Követem őt.

Gyerekem elmondja apának, apa egyetért és ígér: Rendben , ő is figyel, ne legyen veszekedés!

Karját felénk nyújtja, hív ölelésre.

És ekkor hárman összebújtunk. Megöleltük egymást.

Tudja, amikor fentről csak a középen feketéllő kobakját látom a gyereknek.

Ennél szebb jelenet nekem nincs az életben, mikor hárman összebújunk, egymást erősítve.

SZERETET.
ELKÖTELEZŐDÉS.
ÁLDOZATVÁLLALÁS.
Figyelés.
MIND a négy BENNE VAN SZÁMOMRA EBBEN A TÖRTÉNETBEN.

Film: Szerencsecsillag (2012)
Idézet:

"MINDENKINEK MEG VAN A MAGA ÚTJA.

VAN, AKI LETÉR RÓLA.

ÉN SZERENCSÉRE KÖVETTEM."

Hát én letértem az utamról, nem is egyszer, de aztán mégis szerencsémre követtem.
Mert amikor hárman egyek vagyunk, éljük-tapasztaljuk-érezzük, az nekem mindennél jobb emlék.

A fárasztó, sokszor rémísztő hétköznapokban ezek az emlékek éltetnek és figyelmeztetnek.