"A szavak a szív hangjai." 
(Konfucius)

Egy előadáson hallottam először ezt az idézetet, nem szó szerint idézem:

"A jobbnak a jó az igazi ellensége." 

Visszahőköltem, mert érzékeim azt diktálták, hogy nyilvánvalóan a jónak a rossz az ellentéte, az ellensége. Ha gyakorlatiasan nézem, akkor nem nehéz belátnom, hogy ez így működik. Azóta is tesztelem a mondatot, azóta is terjesztem. De ne higgyenek nekem, nézzenek utána, figyeljék meg, csekkolják le. Érdemes.

A napokban beszélgettem egy ismerőssel, ő mondta el történetét, ami arról szól, hogy a jobbnak a  jó az igazi ellensége. Csakhogy ő erre egyáltalán nem gondolt. Ismerősöm hatvan felé jár, energikus, nem hagyja el magát, kedves, mosolygós, de mindig határozott is. Ritka nőben az ilyen egyveleg, legalábbis én ritkán látom ezt ennyire erősen együtt. Ápolja családtagját, magához is vette férjével együtt a házba. Családtagja viszont elhagyja magát, nehéz vele. A családtag ápolása egyre több erőt kivesz belőle, fejfájós soha nem volt, mostanában gyakran fáj a feje is. Egyik mondatára felfigyeltem. Azt mondta, hogy már nagyon nehezen cipeli ezt a terhét, de a férjét nem akarja terhelni ezzel. 

Egy olyan házasságnak, amiben jó lenni, jó együtt lenni, az alapja az, hogy a felek külön is jól megállnak a lábukon. Nem egymás helyett melóznak, de mégis számíthatnak egymásra. Nem rohangálnak folyton egymáshoz segítségért. De!

Olykor aki áll, támaszkodhat is! Sőt! Támaszkodni csak az tud, aki a saját lábán is megáll!

Mert az ilyen ember nem azért támaszkodik, hogy a másik ÁLLANDÓAN HELYETTE melózzon, hanem azért hogy megálljon, megpihenjen, kérdezzen. Tehát ideje van az állásnak, de ideje van a támaszkodásnak is.
Erre igyekeztem felhívni az ismerősöm figyelmét. Ha ő beszél az ápolás nehézségeiről a férjével, az nem azt jelenti, hogy leterheli őt, hanem megpihen, hogy feltöltekezve mehessen tovább. 

Aki tehát olyan klassz férj vagy feleség, hogy nem szorul állandóan a társa, családtagjai támogatására, néha azért fog. Néha szabad, néha kell, néha lehet megosztani egyéni bajainkat a társunkkal, hiszen pont azért van mellettünk, hogy amikor elfáradunk, segítsen felállni. Ismerősömnek nehéz egy jól bevált renden, szokáson változtatni. De hát ez mindig nehéz! Úgy fogalmaztam meg neki, hogy olykor szabad megpihennie férje vállán. 
Szóval az, hogy teherbíró, bírja a nyomást, az jó. De van, amikor jobb lazítani, és megosztani a terhet a társunkkal, hogy tovább mehessünk. 

Nem szabad megelégednünk egy jól bevált munkamódszerrel, mert az élet nagyon valószínű, hogy hoz olyan helyzetet, ahol az eddig jól bevált módszeren csinosítgatni kell, mert csak így fog JOBBAN menni. Érdemes tehát arra is figyelnünk, hogy ne süppedjünk bele jól bevált magatartásformáinkba, mert az élet úgyis változik, meglep minket, és csak úgy mehetünk tovább, ha nem elégszünk meg az elég jóval, mert most már a még jobbra van szükségünk.

Az erőseknek merni kell gyengének lenni, megállni, feltöltekezni, mert az erőseknek is szüksége van pihenőre. Ekkor (is) nagy szükségünk van egymásra. Amikor gödörben vagyok, túlterhelt időszakom van, vagy hirtelen ér valami rossz hír, bátran beszélek érzéseimről, félelmeimről férjemnek. Valahogy mindig megvigasztal, valahogy mond valami használhatót is. Olyasmit, amire én nem is gondoltam! Ilyenkor érzem, hogy a szavak valóban a szív hangjai! Meg tudok nyugodni. Ez is stresszkezelés! 

És még valami, ami a jó-jobb-még jobb mellett szól: Ezek a nehéz helyzetek, amikor szükséges támaszkodni egymásra, teszik még szorosabbá a kapcsolatot.