Egy hétköznap, amikor a férjem, meg én is eléggé szét voltunk csúszva, fáradtak voltunk, ebédidőben megbeszéltük, hogy amikor ő este hazaér, én akkor megyek el otthonról egy megbeszélésre. Majd adott nekem puszit, én meg neki, majd elment, becsukta maga mögött az ajtót.

Eltelik kb. 3 másodperc, az ajtó nyílik.

Mondja: Várlak haza nagy szeretettel! –amolyan humorosan bólogat hozzá. Kis mosoly a szája sarkában. 

Mondtam: Köszönöm, sietek hozzád!

Csendben becsukja az ajtót, én nézek utána. Elment.

Nem tudom kifejezni szavakkal, milyen jól esett ez a váratlan ajtónyitás. Valahogy erőre kapva éltem tovább azt a napomat.

Hogy mit éreztem? „Csak”ennyit: Fontos vagyok, értékes vagyok annak, akit a legjobban szeretek.

Tanulság? Nekem az, hogy mindig tehetek valamit magamért, és a másikért.
Akit ÁLLÍTÓLAG (?)  szeretek (?).

„AZ EMBERI KAPCSOLATOKBAN A KIS DOLGOK A NAGY DOLGOK.”
(Dr. Stephen Covey)