Negyvenöt évesen, egy hét híján negyvenhat évesen végre megajándékoztam magamat egy benevezéses futással. Fiatal korom óta futok, a teleket mindig kihagytam, mégis ezerszer visszatértem a pályára futni, elölről kezdve újra és újra a nulláról. A stressz ellen nekem totál bejön ez a mozgás.

Mert a stresszről sem csak olvasni kell, meg dumálni, hanem TENNI VALAMIT, AMIVEL ÖRÖMET OKOZOK MAGAMNAK.

Amióta kezdek jóban lenni magammal, amióta elkezdtem építeni magamat, azóta tanulom, hogy rengeteg dolgot megtehetek magamért, amit más nem tehet meg értem. Megajándékozhatom magamat. 

A mai nap sem csak a futásról szólt, hanem arról a lehetőségről, amivel örömet okozhattam magamnak. Sütött a nap. A férjem is eljött velem. Ő is várta már ezt az Atom Futás élményt Pakson.
A szervezők, akikkel emberközeli kapcsolatba kerültem (becsekkolni kellett, meg pisilni), mosolygósak voltak, nyugodtak, és segítőkészek. Levettek a lábamról. Köszönöm, jól esett ez a bánásmód!
Futás közben jókat dumcsiztam a futótársakkal. Egyszer csak kezdett begörcsölni a bal vádlim, nagyon szorgalmasan elkezdtem imádkozni, lazulva lépegetni, aztán hála az égnek elhárult a veszély. Népzene meg rockzene szólt nekünk az utcán. Nagyon tetszett. Egyes szakaszokon gyönyörködhettünk a Dunában, hajráztunk a szembejövőknek. Útközben frissítőhelyeken víz, kóla, gyümölcs előkészítve csak azért mert én, mi arra jövünk.  Az utolsó kilométeren elkezdett szúrni az oldalam, jajgattam is a mellettem futó teljesen ismeretlen embernek, aki azonnal bátorított, jó tanácsot adott légzésre. 
Szóval sok jó érzés ért. 

A verseny előtti héten ittam állott vizet, hasmenésem volt egy napig. Egy héttel előtte a szívem, vagy nem tudom mi, beszólt, hogy "nem futsz te semmit", és egy hétig pihentettem magamat. Vagyis a verseny előtt egy hétig nem futottam semmit. Ez nem jó előjel. A bal nagyujjam egy héttel Paks előtt begyulladt. Sőt a verseny előtti hétvégét végig köhögtem. Tök normálisan hangzott, hogy nem megyek én sehova. De nem akartam ilyen könnyen feladni, mert hát mégis végre negyvenöt, majdnem negyvenhat évesen eljutottam oda, hogy MEGAJÁNDÉKOZOM MAGAM EZZEL AZ ÉLMÉNNYEL. 

Szeretem a kihívásokat, mert megmutatnak valamit abból, hogy
ki vagyok, és mennyit bírok.
De ehhez fel kell emelni a seggemet, és el kell indulnom.

Gyakran kérdezik tőlem emberek:

Miért pont én?

Amikor ülsz a székeden, és a melletted ülő elkezdi rugdosni a lábadat, akkor MEGTEHETED MAGADÉRT,  hogy felállsz és keresel egy JOBB helyet.
Vagy megteheted, hogy ráncigathatod a másikat, hogy hagyja abba a rugdosásodat. Hát ő vagy abbahagyja, vagy nem. Nem lehet tudni. De azt igen, hogy akár fel is emelhetem a fenekemet, és addig keresgélek, amíg a közelben találok egy jobb helyet.

Miért pont te állnál fel a székről, mikor a másik rugdos?

Azért, mert MEGTEHETED MAGADÉRT,
AMIT MÁS NEM TEHET MEG ÉRTED!

A valódi életben sokáig nem lehet tudni, mikor érti meg fájdalmadat a másik.
Addig mit teszel?
Te is elkezded őt rugdosni?
Meg ráncigatni, ahogy a  nem működő párok szokták?
Te is csak annyit tudsz, hogy "Miért nem változik meg a másik?"
De tehetek valamit magamért függetlenül a másiktól.
Felemelheted magadat, és megteheted magadért, amit más úgy sem tehet meg érted. 

Van, akinek visszatérő fájdalmas mottója ez: "Már késő!" Tegnap Pakson állítólag 80 éves is elmúlt egy versenyző. Be is ért a célba. De ehhez el kellett indulnia. Szerintem amit megtehetsz magadért nem lehet késő, amíg élsz!
Én is mondhattam volna magamnak, hogy mi a francnak indulok el?
Ha 20 évig nem vettem a fáradságot, akkor most minek? Most meg alig várom, hogy visszatérjek!

Lehetetlen felemelni a seggemet?

"Aki nem próbálja meg a lehetetlent,
a lehetségest sem  fogja elérni soha. " (Goethe)