Tegnap láttuk ezt az előadást. Nem tudtam megszólalni a végén, meg nem is akartam. Az utcán a férjem megkérdezte, hogy na, milyen volt? Persze ott bujkált bennem a válasz, de nem mertem kimondani. Tényleg nem mertem mondani, időre volt szükségem. Tudtam eddig is, hogy itt tartunk, hogy ennyire ellenséges minden...

Meg akarunk halni?

A darab SZÁMOMRA erről szól. PONTOSABBAN nem a kérdésről, hanem a válaszról. Nehéz szembenézni az IGEN-nel. 

Öngyilkosok vagyunk inkább, mint hogy megharcoljunk az Élettel? Inkább vállaljuk  magunk pusztítgatását, mint az életet? Itt tartunk? Mégis hálás vagyok, hogy ott lehettem. A színészek a belüket is kitették, akkora szívvel  játszottak. Annyira jól játszották el az élet rohadt mélységeit! Annyira jók voltak! Anger Zsolt rendezése megint ajándék, köszönöm a fenébe is! 

A rendező sok jelenetet tett megint a magasba, ahonnan nagyot lehet esni.
De jól lehet látni is onnan... 

A darabban láttuk a halált, ahogy ráveszi az embert az olcsó megoldásokra. Láttuk az embert is, aki könnyen felejt, és átáll a rossz oldalra. Láttuk az embert, aki könnyen (?) feladja. Aki inkább meghal, mint hogy érezzen, fájjon, szenvedjen, de mégis felálljon. 

Talán azért nem akarunk sokszor felállni, mert kényelmesebb fekve? Hát biztos, hogy kényelmesebb egy ideig. Biztos? Hiszen könnyű a sínek elé ugrani, meg a sínekre feküdni, csakhogy ne kelljen már tovább élni? Könnyű? Könnyű a fenéket! De hát ez csak az én véleményem. Vajon mennyi szeretet-figyelem hiányt kell egy embernek NEM kapnia, hogy végezetül kilépjen a saját életéből? Mi mindennek kell ott összeadódnia, hogy a halált válassza? (Ez csak egy felgyülemlett kérdés bennem: társas kérdés, ha értitek... ) 

Ami eszembe jut, az az élet íze. Amit nyaldosni kell emberek, mert ha szorgalmasan nem nyaldossuk, az íze kivész a szánkból,  meg az emlékezetünkből is. Hogy élni mégis jó! Mi nekem az élet íze? Az, hogy van, akit szerethetek. Van, aki szeret engem. Van kiről gondoskodni. Van miben reménykedni. És van mit tennem. Arra jöttem rá, hogy ha ennél sokkal több kell, akkor nálam el szoktak kezdődni a bajok!

Élni mégis jó. A darab a végén ezzel bocsájt utunkra, legalább is én ezzel a gondolattal álltam fel a székemből, de nem felejteti a darab velem azt sem, hogy olyan környezetben kell megtanulnom élni, ahol sokszor nem tisztelik az életet. Ezért volt olyan nehéz megszólalnom. Mert ez a darab nem szépíti a valót. Igen, élni jó, de ne engedd, hogy ennek ízét elveszítsd! Ne engedjem! Mert az életet élni kell akkor is, ha körülötted sokan nem tisztelik. Élni kell akkor is...!

Gondolok arra is, hogy mekkora hülyeség ez a "legyen-célod". 
Miért?
Mert felszínes. 
Az embereknek vannak céljaik.
Csak végig nem viszik.
Mert ÉRTELMET NEM RENDELÜNK HOZZÁ.
Ezért a céljaink mellett nem tudunk elköteleződni. 
Vagy elköteleződve lemondani egy célról, mert kiderült, hogy az a cél nem az én célom, vagy rossz cél.
Hiába van célom, ha nem tudom MAGAMNAK megválaszolni, hogy MIÉRT?
Miért vállalom én fel ezt a célt?
Ezt a házasságot?
Ezt a kapcsolatot?
Miért célom ez?
Mert a legfontosabb célok szerintem a Kapcsolati Célok. 
Gyakran: Kapcsolatokat akarunk, de cél nélkül. 
Célokat akarunk, de elköteleződés nélkül.

SZÁMOMRA  a darab a kapcsolatokról szól nagyon. Vajon én ki vagyok?
Mit adok neked?
Életet vagy halált?
Erősítelek vagy gyengítelek?
Támogatlak vagy a véredet szívom?

Másoktól is hallottam már, hogy "ha jönne a kaszás, szívesen elmennék vele".
Ami engem illet: én nem szeretek ezen a földön élni, ahol büntetlenül lehet egymásnak állandó fájdalmat okozni. Ezt nem szeretem itt, de szeretek élni. 

"Vagy szeretjük egymást, vagy meghalunk."
(W.H. Auden) 

A férjem számára a darab tanulsága ez:
Miért élek?
Szerinte fontos válaszolni erre a kérdésre,
mert ez ad a hétköznapokban erőt. 

Az én számomra a darab tanulsága az, hogy ne adjam fel.
Nem csak a fejlődés fontos, hanem a tovább fejlődés is.
Ez a darab ráerősít, hogy menj csak tovább Éva, ne add fel!

Színházba járni: Élet!

Einstein mondta állítólag, hogy az életünket kétféleképpen élhetjük.
Úgy, hogy minden csoda, vagy úgy, hogy semmi sem csoda.

Csoda, hogy a férjem ismer, és mégis kitart mellettem.
Csoda, hogy mindenhol vannak emberek, akikre őszintén számíthatunk.
Csoda, hogy néha még rám is lehet számítani. 
Csoda, hogy ma is van mit ennem. Mert ami mindennapos, attól még ne legyen természetes.
Csoda, hogy már elkezdtem megbocsátani magamnak. 
Csoda, hogy néha én is meg tudok bocsátani másoknak. 
Csoda, hogy két ember sok nehézség ellenére kitart egymás mellett, és nem adja fel 
az első megpróbáltatásnál, amikor változni kell! 
Csoda az otthonom, ahova jó haza menni.
Csoda, ha az ember tud igazán szeretni, és elköteleződni egy másik mellett. Szívósan.
Csoda a szeretet: csak úgy adni, mint ember az embernek.
Csoda egy jó szó ereje! 

Csoda, hogy megszületett a Diszpécser című darab.

Csoda, hogy létezel, kedves olvasó.
Állítólag a tudósok kiszámolták, hogy 1:400 billihoz az esélye annak, hogy pont egy olyan összetételű ember szülessen, amilyen TE VAGY.
Csoda vagy.
Éljünk és bátorítsunk erre másokat is.
Nem csak szavakkal. 
Nem csak jótanácsokkal.

Meg akarunk halni?


Hajdú Éva 
coach
mediátor