"Egyszer csak eljutunk egy pontra, és azt mondjuk,
hogy ennél rosszabb már nem lehet.
Lehetetlen, hogy ennél rosszabb legyen!
Pilinszky János ezt úgy nevezte, hogy a mélypont ünnepélye,
mert innen már kifelé, fölfelé vezet az út."
(Pál Ferenc)

Gödör azért, mert gödörben élni jó. 
Benne ragadunk a gödörben.
Vagyis hosszú éveken keresztül nem reagálunk munkával, változással egy bekövetkezett sikertelenségre az életben. 
Mert a mélypontot még nem érjük el.
Mélypont az, amikor már csak az számít, hogy fejlődj, nem számít milyen áron!
NEM SZÁMÍT, MEKKORA AZ ÁLDOZAT. NEM SZÁMÍT, MENNYIRE FÁJ! 

 

ÖNÉLETRAJZ

I.

Megyek végig az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Beleesem.
Eltűntem… Segítség nincs.
Nem az én hibám.
Kimászni innen egy örökkévalóság.

II.

Megyek végig az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Úgy teszek, mintha nem lenne ott.
Ismét belepottyanok.
Nem hiszem el, hogy már megint itt vagyok.
Na, de nem az én hibám.
Kimászni innen eltart még soká.

III.
Megyek megint azon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Most már látom, hogy ott van.
Beleesem. Annyira megszoktam.
De a szemem nyitott.
Tudom, hogy hol vagyok.
Hibáztam. Kifelé innen, de gyorsan.

IV.

Megyek újra azon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Megkerülöm.

V.

Megyek egy másik utcán.
(Portia Nelson: Van egy lyuk a járdán című kötetéből)

Azon embertársaim története, akiknek megismerhetem a gödöréletét, arra buzdítanak engem, hogy kijelöljem egyik fontos életcélul, hogy NE ragadjak benne a magam tehetetlenségében. Kudarcában. Benne ragadni és megmagyarázni, hogy miért ne tegyek erőfeszítéseket az életem, a sorsom jobbá fordulására. 

Nem rég egy fiatal, kisgyermekes házaspárral dolgozhattam együtt. Mondtam nekik, hogy milyen jó, hogy most jönnek el, amikor a gyerek még egy éves sincs, és nem 10 meg 20 év múlva jönnek, amikor a szükséges változtatások híján tönkre tették már maguk, meg a gyerekük életét is.

Gödörben lenni jó?

Vagy sokak életében hosszú távon ott a megcsalás, a hosszútávú szexuális élet hiánya, a hosszútávú kommunikációs játszmák, azaz elbeszélés-agyonbántások sorozata, és a mellettük felnövő kamasz gyermek már nyugtató gyógyszert szed. Vagy fog. Vagy később majd még szarabbul oldja meg kapcsolati problémáit, mint ők. De ez kit érdekel?

Gödörben élni jó?

Amikor sír nekem a feleség, hogy "nem szeret a férjem, megint hogy viselkedik velem a férjem!"
És te szereted őt? -kérdezem. Sírás.
Gödörben élni jó?

A fejlődés mindig változással jár. És a változás mindig fájdalommal jár. 
Ha tudatosan nem vállalom fel a fájdalmat a saját fejlődésem érdekében, akkor benne ragadok a gödörben. 
És az a veszély fenyeget, hogy már kijönni sem próbálkozok, mert bármennyire fáj, inkább MARADOK.
Mert megszoktam az önhazugságaimat.
Megszoktam a megmagyarázásaimat.
Megszoktam a sötétet.
Megszoktam a kamuéletemet.

Vannak, akik azért jönnek el hozzám, mert a gödörben már elég rosszul érzik magukat.
Szinte kikényszeríti tőlük a sors, hogy jöjjenek és tegyenek végre valamit magukért. Aztán kiderül, hogy az erő kevés, az elhatározás kevés. Mert CSAK motivációért jönnek. Ajtón belül ezt megkapják tőlem. De ajtón kívül a való élet van! Ott pedig már felelősen tennie kéne. Változtatnia kéne. Felvállalnia kéne. Gyakorolnia kéne. Fog? Ez talány. Mindenesetre egy bizonyos idő után, ha azt látom, hogy csak motivációért jön, sebtapaszért jön, de nem érdekli igazán a seb begyógyulása, mert jobban érdekli a sebtapasz, mint a gyógyulás, akkor elküldöm.

Nem jöhet vissza hozzám addig, amíg nem tud valamit felmutatni. Például a füzetben való írást, feladatok megoldását, megírását. Vagy egy döntés kivitelezését. Egy lépés megvalósítását. Egyetlen lépést. Csak egyet. De azt kivitelezni. Azon a szinten, amit mentálisan elbír a lelke...., de valamit...

Egy bizonyos idő eltelte után, amikor még mindig elvan az embertársam, még mindig kényelmesre fogja a figurát, amikor még mindig nem éli át, hogy az élete múlik azon, hogy most miként dönt, akkor szoktam fejet mosni. Felnőttként a felnőttet, de lecseszni. Tisztelettel. Érdekes, mert a hangulat ilyenkor meghitt. Ünnepélyessé válik. Ez előre viheti a dolgot. 

Szóval én úgy vagyok vele, hogy bármi történjék is velem a maradék, hiábavaló életemben, elhatároztam, hogy törekedni fogok erre: ha gödörbe is kerülök, de nem akarok ott megdögleni!

Inkább megyek egy másik utcán:)

A legnagyobb tanítómesterem a házasságom. És a gyermekem. Ez a két terület mindig megmutatja, ki is vagyok. Hogyan is működök. Nem tudom letagadni magam. Itt nem! Itt minden kiderül rólam. Minden, amit tudok magamról, arra a házasságom, a férjemmel való élhető, együttműködő, szeretetre épülő viszony tanított meg. Rengeteget kellett változnom.
Most meg itt van egy kisgyermekünk. Az ő nevelése megköveteli tőlem a férjemmel való folyamatos konzultációt, a férjemmel folyamatosan visszajelzéseket adunk egymásnak. Sokat tudunk így segíteni egymásnak, hisz nem vagyunk tökéletesek. Most például azt tanulom, azt gyakorlom, hogy ne legyek a gyerekemmel túl szigorú, néha könnyedebben is vehetem a gyermek rosszalkodásait. Legyek vele türelmesebb. És akkor öleljem át leginkább, amikor a "legrosszabb".
Szóval most ez az, amire figyelek. Amit gyakorlok. Mindig van feladat. Mindig van nehézség, ami bele ragaszthat egy gödörbe!
Mindig van mit fejlődni! Én ezt az utat választom. Ezen akarok maradni. Akkor is, ha nehéz. Mostanában például sokat tanulok Böjte Csabától. Böjte Csabával motiválom magamat. Ha őt hallgatom, minden gondom elszáll és megszáll egy pozitív viszonyulás. 

Nem rég beszéltem egy édesapukával, akinek hosszú távon megromlott a  kapcsolata a feleségével. Mondta, hogy az első gyerekükkel még nem volt gond, a második már dobja a hibákat. Annak arányában, ahogy romlik a felnőttek közti viszony. Én nem akarok így élni. Ezért mondja a szakirodalom, a nagyokosok, hogy a gyerekeinknek mi mutatjuk a mentálisan egészséges-követhető-élhető mintákat!


Talán nem is olyan rossz életcél az, hogy ha kell: inkább megyek egy másik utcán?

Hajdú Éva 
párkapcsolati coach
családi mediátor
life coach-fejlesztő

A Fotóért köszönet: pixabay