"A SZEMLÉLETMÓDUNK AZ ÜLŐHELYÜNKTŐL FÜGG."
( Dr. S. Covey)
Az év vége felé van pár témám, amit nagyon szeretnék itt kiírni magamból.
Nem azért, mert szükséged van rá. Nekem van erre a legnagyobb szükségem, és talán másoknak is. Olyan tudás ez, amit ismerni illik. Szerintem. Legtöbbünk nem jön olyan családból, ahol megtanítják nekünk a MENTÁLIS EGÉSZSÉG ALAPJAIT. Ha én nem tanulom meg, a gyerekemet sem taníthatom meg rá.
Év végi negyedik téma: A SZEMLÉLETMÓD!
"Mindnyájan hajlamosak vagyunk rá, hogy azt gondoljuk, olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek azok valójában, vagyis objektív a látásmódunk.
Ez azonban nem így van.
Nem olyannak látjuk a világot, amilyen, hanem olyannak, amilyenek mi vagyunk - vagy amilyen látásmódra kondicionáltak minket. Amikor kinyitjuk a szánkat, hogy elmondjuk, mit látunk, valójában önmagunkat készülünk bemutatni; az észleléseinket, a paradigmáinkat. Ha mások nem értenek egyet velünk, rögtön azt gondoljuk, hogy velük van a gond."
Minden ember a maga egyedi tapasztalatainak lencséjén keresztül szemléli a világot."
" Volt egy mini-paradigmaváltásom, amit egy vasárnap reggel éltem át a New York-i metrón. Az utasok csöndben ültek a helyükön - egyesek újságot olvastak, mások a gondolataikba temetkeztek, megint mások egyszerűen csak pihentek, lazítottak, csukott szemmel, mozdulatlanul. Nyugalmas és békés volt az egész kocsi.
Azután hirtelen besétált egy férfi a gyerekeivel. A gyerekek olyan hangosak és elevenek voltak, hogy egycsapásra megváltozott légkör.
A férfi éppen mellém telepedett le, majd behunyta a szemét, mintha aludni készülne, mit sem törődve a családjával. A gyerekek ordítoztak, ide-oda hajigálták a holmijukat, sőt egy-egy békésebb utasnak még az újságot is kiragadták a kezéből. Nagyon kellemetlen volt. A férfi ennek ellenére semmit nem tett.
Nehezen tudtam türtőztetni magam. Nem tudtam elhinni, hogy valaki annyira érzéketlen legyen, hogy hagyja a gyerekeit szabadon tombolni, elhárítva magától a felelősséget, anélkül, hogy legalább megpróbálná ráncba szedni őket. A kocsiban szemlátomást mindenkit ugyanúgy bosszantott a dolog, mint engem. Végül a magam számára is furcsa türelemmel és visszafogottsággal, udvariasan odafordultam hozzá:
- Uram, attól tartok, a gyerekei zavarják a többi utast. Nem tudná egy kicsit megfegyelmezni őket?
A férfi, mintha éppen akkor ébredt volna rá a kínos helyzetre, felnézett rám, és csendesen így szólt:
- Igaza van, uram. Tényleg tennem kellene velük valamit. Tudja, most jövünk a kórházból, ahol körülbelül egy órával ezelőtt halt meg az édesanyjuk. Nem tudom, mit gondoljak, és a gyerekek sem tudták még feldolgozni a történteket.
El tudják képzelni, mit éreztem abban a pillanatban? Paradigmaváltás történt. Egyszerre másként láttam a dolgokat, másként kezdtem el gondolkozni, érezni, és ennek következtében másképpen is viselkedtem. A haragom elszállt. Már nem foglalkoztam azzal, hogyan türtőztessem magam vagy milyen legyen a hozzáállásom; teljes szívemből átéreztem a férfi fájdalmát. Hatalmába kerített a részvét és az együttérzés.
- Most halt meg a felesége? Igazán sajnálom! Megkérdezhetem, hogy történt? Miben tudnék segíteni?
Egy pillanat alatt megváltozott minden." (41-42.o.)
A kislányommal volt nekem is egy paradigmaváltásom. Este ellenkezett, nem akart aludni. Minden nyavalyát az ágyába akart pakolni. Nem feküdt, inkább ugrált-ficánkolt - négykézlábra emelkedett az ágyában. Nagyon mérges voltam rá. Este 10 óra. Máskor meg este fél 10-kor eljátssza ezt velünk. Szóval az altatás jó pár feszült órát vesz igénybe. Azt mondogattam, hogy hogyan lehet ilyen rossz ez a gyerek. Nem ismertem rá!
Aztán másként néztünk erre az egész helyzetre a férjemmel. Elkezdtünk nagyon türelmes lenni hozzá. Előtte pár napig nagy türelmetlenséggel viselkedtünk vele. Szóval türelmesek lettünk. Nem emeltük fel a hangunkat. Figyeltünk nagyon arra, mire lehet szüksége, hogy ilyen nyugtalan minden este. Mesélni sem lehetett neki.
Paradigmát váltottunk. Átültünk egy másik székbe. Kitaláltuk, hogyan húzzuk meg a határt. Erre elkezdett reagálni. Elkezdtünk eredményesen egyezkedni. Mindenki egyre nyugodtabb lett. Aztán elaludt. A gyereke nem gonosz-rossz volt, ahogy eddig néztük a helyzetet, hanem levezetésre, törődésre, türelemre, IDŐRE (!) volt szüksége. Persze tudjuk igen. Feszegette a határait is. Még néha este rácsaptam a fenekére is. Nem vagyok erre büszke. Aztán megbeszéltük a férjemmel, hogy nem teszek ilyet. Szépen lassan, de eredményesen vele maradtunk, amíg meg nem találja a helyét az ágyban, amíg meg nem nyugszik. Így minden este nem veszekedve, hanem békében alszunk el. MERT VÁLTOZTATTUNK A LÁTÁSMÓDUNKON!
HOGY MIÉRT MESÉLTEM EL EZT ITT? MERT NAGYON NEHÉZ VOLT.
SZERINTEM NEM KÖNNYŰ VÁLTANI!
A szék az a hely, ahol ülsz, ahonnan rálátsz a helyzetedre.
És mindig te választhatod meg, melyik székben ülsz!
"A SZEMLÉLETMÓDUNK AZ ÜLŐHELYÜNKTŐL FÜGG."
( Dr. S. Covey)
Te melyik székben ülsz?
A vádolók székében?
A tehetetlenség székében?
A fájdalmak székében?
A másikra mutogatás székében?
Honnan nézed a dolgokat?
Neked miről szól ez a híres metrós történet?
Nekem arról, hogy mindig nézzek mögé.
Ne azt lássam CSAK, ami látszik, hanem azt keressem, ami mögötte van.
Tudjak váltani. Széket.
"Legalább ezerszer nyessük meg a rossz leveleit, mielőtt egyszer lecsapnánk a gyökerére."
A gyökér a paradigmánk. A látásmódunk.
"A létezés maga a látásmód."
A lencse, a szemüveg az, amit lecserélt Covey, ott a metrón.
Nem egy gyenge apukát látott már, hanem egy küzdő embert.
Van különbség?
Te kit látsz? A rossz gyerekedet? Vagy a gyerekedet, akinek szüksége van rád?
Te kit látsz? A hülye férjedet vagy feleségedet? Vagy azt az embert, akire hatással vagy és szükségetek van egymásra?
Te kit látsz?
Tudsz lencsét cserélni?
Szemüveget váltani?
Tudsz átülni néha egy másik székbe?
"El tudják képzelni, mit éreztem abban a pillanatban? Paradigmaváltás történt. Egyszerre másként láttam a dolgokat, másként kezdtem el gondolkozni, érezni, és ennek következtében másképpen is viselkedtem.
A haragom elszállt. Már nem foglalkoztam azzal, hogyan türtőztessem magam vagy milyen legyen a hozzáállásom; teljes szívemből átéreztem a férfi fájdalmát.
Hatalmába kerített a részvét és az együttérzés."
(Forrás: Dr. S. Covey, A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása) 
GONDOLKODJ FEJLŐDÉSBEN.
GONDOLKODJ EGYÜTTMŰKÖDÉSBEN.
