"NEM A GYŐZELEM A FONTOS,
HANEM A NYERESÉG." (Dr. S. Covey) 

1)
Egyik ügyfelem a párkapcsolati konfliktusában annyira feldúlt volt, hogy az elé tett kártyákat dobálta. Az asztalon. Nem szerteszét. Megfogta, és visszadobta. A kártyák munkaeszközök. Használni szerettem volna, kérdést tettem fel, erre megszólalt, és ekkor derült ki, hogy annyira feldúlt, hogy most hagyjuk a kártyákat! Megfogta egyiket a másik után, dobálta az asztalon. Jól tette! Megélte az érzéseit. Kiadta, kiadhatta, ami benne van. Amitől még nem kap levegőt. Ez a helyzet pár percig tartott, aztán egyre jobban megnyugodott. És tudtunk ÉRDEMBEN dolgozni azzal, amit hozott. 
Az ügyfélnek volt lehetősége először ÉRZELMI szükségletét megélni. Aztán kezdődhetett az ÉRDEMI munka. 

 „ELŐSZÖR ÉRTS, AZTÁN ÉRTESD MEG
MAGAD.” (Dr. Stephen Covey)

2)
Másik ügyfelem egy válás elején érkezett. Első megbeszélés. Le sem ül. Fel-alá járkál. Hagyom. Csak járkáljon. Közben ülök. Adtam neki egy pohár vizet. Megitta. Járkálás közben csak mondja, mondja. Ez is úgy pár percig tartott. Aztán leült. Ezután egyre mélyebbre mentünk a témában, amit magával hozott.
Először az érzelmi szükséglet. Aztán az érdemi munka. 
 „ELŐSZÖR ÉRTS, AZTÁN ÉRTESD MEG
MAGAD.” (Dr. Stephen Covey)

3)
Egy pedagógus úr mesélte egy riportban, aki hátrányos helyzetű gyerekeket tanít, hogy gyakran megtörténik, hogy a gyerekek reggel még futkosnak, izegnek-mozognak a padban, a teremben, leülni sem bírnak, így nem lehet elkezdeni a tanítást. Először hagyja őket tombolni, ugrálni, futkározni a teremben. Aztán, amikor egyre inkább megnyugodnak, szép lassan elkezdődhet az ÉRDEMI munka, a tanítás.
Vannak, akik szerint ez hülyeség, mert időveszteség. Szerintem és sok tapasztalat szerint meg ellenkezőleg! Időt nyer! Hiába erőlteti az alsótagozatosaira, hogy üljenek le, mert elkezdődött a tanóra, ha ők még lelkileg nem értek oda. Lehet, testben jelen vannak már. De érzelmileg-lelkileg MÉG NEM. Időnyereség, mert erőltetéssel az érdemi munka, a tanítás nem kezdődik el! Pont ez az erőltetős hozzáállás szüli meg a büntetést.
A büntetéssel meg az a gond, hogy az egyén nem igen érti meg, és vállalja fel a saját felelősségét. Mer hát tudod, van neki. Felelőssége. Büntetés helyett párbeszéd. Mediáció. Békéltetés. Az ilyen megbeszéléseken csodák tudnak történni minden túlzás nélkül. A felek kezdik, megértik egymás véleményét. Nem egyetértenek. Hanem értik egymást. Kezdik. Érzelmileg is kezdik érteni a másik álláspontját. Már nem elbeszélnek egymás mellett. Már nem a konfliktus ész nélküli, parttalan fokozása zajlik!  Tehát amikor a tanító bácsi időt-empátiát ad a gyerekeknek a lenyugvásra, azzal hozza létra az érdemi tanítás körülményeit. Mindenki nyer. A gyerekek tanulnak, mert taníthatóvá válnak. Ez csak idővel-empátiával érhető el, erővel-erőszakkal nem. Tanítani nem lehet kapcsolattalanságban! Tanulni nem lehet kapcsolattalanságban! 
Először az érzelmi szükséglet, Aztán az érdemi munka.
Dr. Stephen Covey: „ELŐSZÖR ÉRTS, AZTÁN ÉRTESD MEG
MAGAD.” 

4)
Van, amikor egy házaspár mindenáron fel akarja újítani a kertet. Például teraszt épít, füvesít, stb, stb. Azon veszekednek, hogy miért nem csinálja meg, miért nem kezdi el az egyik fél a munkát. Ebből a gödörből nem képesek kiszállni. Benne ragadtak rendesen. Csak az érdemi munka érdekli őket. Az érzelmi szükségleti résszel nem hajlandóak dolgozni. Felmerült bennem, hogy fontosabb nekik a csili -vili kert, mint a kapcsolat? Fontosabb, hogy kész legyen a kert, a terasz, közben meg még jobban megutálják egymást? Szóval fontos a sorrend? Mert hiába készül el a terasz, a kert, ha nem fognak tudni örülni neki, mert minden részét bemocskolja az egymás bántása, bántalmazása. Egy ilyen munkálatot meg lehet papíron tervezni. A Gordon-féle vereségmentes módszer lépéseivel például. Le lehet írni, ki-mit vállal. Mit nem vállal. Közben megtörténhet az érzelmi - emberi egymásra figyelés is. Közben már párbeszédbe-kapcsolatba kerülhetnek egymással. De nem! Benne ragadtak ebben a "te miért nem csinálod meg" bántásban. Aki meg ezt kapja, persze, hogy nem ugrik rá a feladatra!

5)
Óvó néni készíti fel a gyerekeket a karácsonyi műsorra. A gyerekem kiscsoportos. És eddigi kis élete egyik legmegrázóbb időszakát éli magánéletében. Szóval készül a karácsonyi műsor, amibe ő nem óhajt belefolyni. Nem csinálja a feladatokat. Félrevonul. Óvó néni ismeri a körülményeit. Nem erőlteti. De megy végig a gyerekkel az érzelmi úton, a sivatagon. Nem erőltet semmit, de ott van a gyerek mellett. Ketten kelnek át a sivatagon! Amikor eljön a karácsonyi műsor, az én gyerekem mindent csinál a többiekkel. Figyel. Teszi amit kell. Leteszi-felveszi-énekli-kiáll-beáll-táncikál. Amit kell. Lehet, nekünk, a szülőknek akart megfelelni. Lehet. De az is biztos, hogy nem állt be a csoportba a gyakorlás idején. Amikor viszont elérkezett a premier, a gyerek beleállt a feladatba. Miért? Mert a pedagógus hagyta, hogy a gyerek ELŐSZÖR az érzelmi állapotát, érzelmi szükségletét élje meg, enélkül nem erőltette rá az érdemi munkát. De amikor a legfontosabb volt az érdemi munka, akkor a gyerek azt megcsinálta. Az eredmény közös munkájuk eredménye. Főleg a pedagógusé, aki tehette volna azt is, hogy jól bemószerolja előttem a gyereket, aki nem csinál semmit. Egyébként nem igaz, hogy a gyerek nem csinált semmit, csak még nem ért el odáig! 
Először az érzelmi szükségletek megélése, aztán jöhet az érdemi munka. 
Dr. Stephen Covey: „ELŐSZÖR ÉRTS, AZTÁN ÉRTESD MEG
MAGAD.” 

6)
Amikor a gyerekem érzelmileg rossz állapotban van, amikor visít, sír, elzárkózik tőlem, amikor érzelmileg megnyugvásra van szüksége, akkor mindig kérdezek, ami a konfliktuskezelés egyik alapja, hogy "mire van szükséged, mit segítsek, miben segíthetek?" Amikor a másik az arcodba kiabál, te meg tudod kérdezni, hogy na, mit veszítettél el? Mire van szükséged? Mert "minden konfliktushelyzet oka az elszakadt kötelék és a veszteség sikertelen kezelése!" (Dr. G. Kohlrieser) 
HAGYOM, hogy érzéseit megélje, mert így fog megnyugodni. A gyerekem érzi, hogy megértő, empatikus vagyok vele, így megnyugszik. Amikor "rosszalkodnak" a gyerekek, például felmászik otthon rendszeresen a polc tetejére, ami veszélyes, könnyen lehet kiabálni, értetlenkedni, hogy a gyerek jaj, mit csinál. Semmit. Gyerek. Teszi a  dolgát. Nem elég, ha a szülő idegesen leszúrja a gyereket ilyenkor. Be lehet őt vonni. Kapcsolatot teremteni vele! Ha kell, leszedni őt a magasból, mielőtt leesik. Persze, hogy nem az a cél, hogy kitörje a nyakát. A cél az, hogy bevonjam őt ilyenkor, és ne az ideget állítsam a gyerekbe. Megkérdezhetem őt, hogy "na mit keresel te ott fent? Megmutassam mi van a szekrény tetején?" És megmutatom neki. "Na mi lesz belőled? Hegymászó?" És amikor már leszedtem őt a magasból, én is megnyugodtam, tudok vele nem ordibálni, akkor elmondom neki, hogy veszélyes. ÉS KÉRDEZEK: "ha legközelebb fel akarsz oda mászni, szólsz anyának? Mit mondasz anyának?" És elmondatom vele a mondatot. Az én gyerekem emlékszik arra, amit megbeszélek vele. Tehát ő is be van vonva. Neki is lehet érzése-véleménye. Persze végig az történik, amit a szülő szeretne, de a büntetésen-ordibáláson kívül más is történik: kapcsolat teremtődik. Megoldás teremtődik. A gyerek pedig nem arra emlékszik vissza, hogy ő rossz, mert rosszat tesz, hanem arra, hogy ő ügyes, mert megbeszélhette anyával ezt a megmászósdit. Értitek a nagy különbséget? Igen, kommunikálni-konfliktust kezelni meg lehet tanulni. A legnagyobb önismereti fejlődési forrás szerintem, amikor valaki elkezd nyíltan-őszintén-pozitívan kommunikálni tanulni! Ha a szülő nem tud, a gyerek sem fog megtanulni kommunikálni, kapcsolatot építeni, fenntartani! 

7)
Egyik este a gyerekem lefekvés előtt felugrott a polcra, matat ott, mint állat. Le is ver egy puzzle játékot, olyan 50 darabosat. A puzzlék szerte szét a földön. Hú, kész vagyok. Mer hát kéne elkezdeni altatni. De nem lehet, mert ágyon, ágy mellett ott vannak a puzzlék. Igyekeztem normálisan viselkedni. Nem kiabálni. Ami nem mindig sikerül. Ránéztem a gyerekre, néztük egy ideig egymást, kicsit idegesen néztük egymást.Ilyenkor egyébként a gyerekek figyelik ám a reakcióidat. Szeretnek provokálni,  nem azért , hogy szemétkedjenek, hanem azért, mert kíváncsi a reakciódra, amit ő valószínűleg le fog utánozni! Nagyon okosak! Szóval puzzle mindenhol. Kérdezem, mi van most? Vmit válaszolt. Mondom, mit gondolsz? Összeszeded? Hallgatás. Mondom tudod, vannak azok a következmények. Tanulja, hogy az életben a döntéseinknek vannak következményei. Hú de sok felnőtt elfelejti a következményeket a döntéshelyzetekben! Tanítom neki, hogy "minden döntésnek van következménye." Gondolod, hülye vagyok, és nem érti? Dehogynem. Érti. Ez egy folyamat. Egyre jobban érti meg! Pont ez a cél! Szóval kérdezem, hogy összeszeded? Hogy döntesz? Hallgat. Addig lefeküdtem a szivacsra, amin alszom az ő ágya mellett. Fekszek, fekszek, hagyom gondolkodni, hagyom jól megfontolt döntést hozni. Úgy 45 másodperc telik el. Anya összeszedem-mondja. Hú, megkönnyebbültem. Van miért megdicsérni. Az egészről pozitív benyomást szerezni! Össze is szedte. Kicsit besegítettem neki, csak óvatosan, mert lassú volt, és a fő cél még mindig az elaltatás. Szépen bekerült minden puzzle a dobozba. Rátette a doboz fedelét, és feltette a polcra. Így feküdt le. Így aludt el. MERT EGY KAPCSOLATBAN A KAPCSOLAT A LEGFONTOSABB.
Hogy mi történt itt? Érzelmi szükséglet először, aztán az érdemi munka. Párbeszédben voltunk! Mert a "párbeszéd nem olyasmi, amit a másik embernek, hanem amit a másik emberrel együtt teszek. (...) A párbeszéd során a hangsúly a másik ember megértésen van, nemcsak azon, hogy ő megértsen engem." (G. Kohlrieser, Túszok a tárgyalóasztalnál, 171.o.)


Elegem van abból, hogy sok családban úgy nőnek fel gyerekek, hogy nem kapnak érzelmi figyelmet. Nem otthon tanították meg velem sem, hogy hogyan lehet párbeszédben felnőni. Meg akartam tanulni, mert egyszer csak egy jól előkészített válásban találtam magamat. Nem váltunk el. 20 éve segítjük egymást a férjemmel a fejlődés útján, és talán tanultunk valamit, és talán tanulunk továbbra is, és talán van mit tovább adni a gyereknek. Mer ahogy egy két gyermekes, csodás anyuka mondta nekem a napokban: "A gyerek értékrendje és a lelki világa legyen rendben, ez a LEgfontosabb." 
Köszi a figyelmet!