„Ivan Pavlov orosz pszichológus felfedezte, hogy a kutya az eléje tett étel látványára nyáladzani kezd. Azután azt tapasztalta, hogy ha az étel látványa mellé ismételten egy csengő hangját párosítja, a kutya akkor is nyáladzik. Később már a csengő önmagában is kiváltotta a kutyánál a nyálelválasztási reakciót, amikor az étel nem is volt jelen. A kutya megtanulta tehát társítani a csengőszót az étellel.
Kísérletében Seligman a csengőszót nem étellel, hanem enyhe áramütéssel kapcsolta össze, a kutyát pedig a tanulási fázisban egy hámba kötve a helyén tartotta."
(G. Kohlrieser, Túszok a tárgyalóasztalnál, 29.o.)

Seligman Pavlov tanítványa. Seligman arra számított, amire mi is, vagyis ha a kutya megtanulja az ingertársítást, akkor a csengő hangjára félelmet fog érezni, és menekül, vagy más elkerülő magatartást mutat. 

"Seligman a kondícionált kutyát egy ketrecbe tette, amelyet egy kerítéssel kettéválasztott. A kutya látta a kerítést, és könnyen átugorhatta, ha akarta. Amikor a csengő megszólalt, Seligman döbbenten látta, hogy a kutya nem tesz semmit. Még egyszer áramütést adott a kutyának, ám most sem történt semmi. A kutya csak feküdt a ketrecben." 

Seligman ezután egy nem betanított kutyát tett a ketrecbe. A kutya áramütésre azonnal átugrott a másik oldalra. A hámba kötött kutya megtanulta, hogy a menekülés hiábavaló, ennélfogva meg sem próbálta átugrani a kerítést, amit könnyedén megtehetett. Volna! A kutya megtanult tehetetlennek, passzívnak lenni. Maradt a ketrecben. Pedig elmenekülhetett volna. 
A szakemberek ezt a helyzetet TANULT TEHETETLENSÉGNEK nevezték el.

Ahogy a kutyák, mi is megtanuljuk, ismételjük újra és újra, hogy nem lehet megtenni, amit megtehetnénk. Így nem tesszük meg. Így ragadunk benne helyzetekben. Hozzám is ilyen tanult tehetettlen állapotban érkeznek gyakran emberek. A munkám az, hogy át tudják ugrani a kerítést. Ez életünk legnehezebb ugrása!

„Martin Seligman és Steven Sauter pszichológusok szerint minél kevésbé érzi egy személy, hogy ura valamilyen stresszkeltő szituációnak, az annál nagyobb traumát okoz. Az, aki túsznak érzi magát, a Seligman által „tanult tehetetlenségnek” nevezett hozzáállás jeleit mutatja. Ez azokra az emberekre jellemző, akiknél nincs meg a kontroll érzése, vagyis más szóval úgy érzik, nem képesek hatással lenni más emberekre, dolgokra vagy eseményekre.” (29.o.)

A covid jut eszembe. Sok ember megtanulta, megszokta a tehetetlenség érzését. Eszköztelenek vagyunk! A covid rátesz még egy lapáttal az eszköztelenségünkre. Valóban azt érezzük, hogy nincs meg a kontroll az új hétköznapjainkban, nem vagyunk képesek hatással lenni magunkra, a covid helyzetre, és az ebből adódó új eseményekre!  Nincs mentálisan egészséges fejlődés az életünkben! Nem építkezünk! Nem tanulunk helyzetről helyzetre. Asszem Konfucius-t idézzük: „Amikor az ember elkövet egy hibát, és nem javítja ki, elkövet egy másik hibát.” Nem javítunk, hanem büszkén hibázunk tovább!
De NEM CSAK a covid helyzet mutatja meg, hogy Seligman láncos kutyái vagyunk.

Egy tanítónő mesélte, látta az esetet. Egy kislánnyal, szerinte súlyos igazságtalanság történik az iskolában. A kislány hátat fordított mindenkinek. Karját felemelte, letette. Imára is kulcsolta kezeit. Fejét felemeli, majd vissza. A tanítónő nem értette, mit csinál a kislány. Ezért megkérdezte. A kislány azt mondta neki, hogy jár egy távol-keleti sportra. És ott tanulta meg, hogy nehéz helyzetekben megnyugodjon, pozitív maradjon. És azért csinálta mindezt, mert utána visszafordult a többiek felé, és mosollyal az arcán akarta megtenni mindezt.

Ez a kislány nem veszítette el a kontrollt. Nem volt Seligman kutyája. Nem hittel el, hogy a kerítés átugorhatatlan. Hatással volt a helyzetre. A suli talán hív egy mediátort? Békítőt? Jóvátétel lesz? Konfliktuskezelés? Hát várhatja! Inkább használt egy mentálisan egészséges eszközt!

Seligman kutyája látta a kerítést, könnyen átugorhatta volna, ha akarta volna. Seligman kutyája nem tesz semmit. Csak fekszik a ketrecben.
Sok ember egész életében így reagál a változásokra! Csak fekszik a ketrecben, és nem tesz semmit! Egész életében így fekszik! Micsoda félelem tombol az emberben! Elég lenne megtanulni a tanult tehetetlenség ellen feltenni az életünk legfontosabb kérdéseit. Amikor valami nem megy:
MIT TEGYEK MÁSKÉNT?
MIN VÁLTOZTASSAK?
MIBEN VÁLTOZZAK A SAJÁT MAGAM ÉRDEKÉBEN?
Seligman kutyáiként még a kérdést sem merjük kérdezni.
Fekszünk a ketrecben.
Mert ezt szoktuk meg!

Egy házaspár eljött hozzám másfél évvel ezelőtt. Egy megbeszélés után eltűntek a ködben. Igen ám, de kábé másfél év után eljönnek újra. Félelmetes és jó érzés volt ezt átélni. Visszajönnek hozzám? Micsoda érzés. Elmondják, hogy szétköltöztek. De most szeretnének együtt lenni, javítani, mert ezt akarják! Elkezdünk dolgozni. Tanuljuk ugrani a kerítést! Elindulnak. Kis eredmények vannak. De visszaesnek. Ígérik, jönnek januárban. Így is lett. Rossz lelki állapotban, sok kudarccal érkeznek. Akkor miért jöttetek el? Miért nem mondtátok le a megbeszélést? Ha tele van a hócipőtök ennyire, akkor miért nem mondtátok le a mai találkozásunkat? Nem kötelező itt lenni –kérdezem őket. De vannak. Ott vannak. Ülünk egymással szemben. Aztán keressük az okát a történetnek. Keményen dolgozunk. Ők is. Én is. Ráállnak a romokra. Megfogják a köveket. Téglát téglára. És egyszer csak elkezdenek építkezni. Kerítés már régen átugorva, messze járnak a ketrecüktől!



Aztán van egy férj ügyfelem, akit bántalmaz a felesége. A felesége kiverte a balhét az utolsó megbeszélésünk végén. Azóta lelki bántalmazásban élnek. A férfi próbál védekezni a kegyetlen bánásmód miatt, de ő is visszaüt. Szavakkal. Borzalmas állapotban van, eltehetetlenedve. Mi lesz, ha megütöd? –kérdezem. És beszélgettünk arról, hogy mennyire közel van ahhoz, hogy tetlegességgé fajuljon részéről az ügy. Eljutunk odáig, hogy a felesége mi van!?, ha az a célja, hogy megüsse! A férfi így börtönbe is kerülhet. És a nő mindent visz! Mert a férfi a felújításba beletette megtakarításait, sőt még a kölcsönt is! Anyagilag nullán van. Most váljak el? –kérdezi. És mit mondjak az ügyvédnek? –kérdezi, akinek a válási papírokat már beadta, de többször is visszavonta. Mit mondjak az ügyvédnek? –kérdezi.
Seligman láncos kutyái vagyunk.
Nem ugorja meg a kerítést. Inkább kölcsönt vesz fel, és felemészti megtakarításait, és a papírokat sem meri ügyvédnél érvényesíteni. Maradt a ketrecben. Pedig elmenekülhetett volna.

Miért sikerült az ugrás a házaspárnak?
Neki (még) miért nem?

Miért nem ápoljuk lelki erőinket?
Miért nem tanulunk mentális megoldó kulcsokat, megoldásokat, eszközöket?

A lelki-emberi működésünket, a mentális egészségünket megtartani, sőt folyamatosan építeni ugyan olyan meló, mint kijönni egy lelki betegségből!

A korunk legnagyobb hazugsága, hogy akkor foglalkozik sok ember a mentális egészségével, amikor már ugrásnyi ereje sem maradt! Mekkora szopatás! Több ügyfelem mondta egy-egy megbeszélésünk végén, hogy „milyen szívás, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom!” Szívás??-kérdezem. Szívás, hogy tanulod magad építeni? Jobb a tanult tehetetlenségben dögleni, mint építeni magadat? Szívás?
Szívás, mert ezt sugallja a társadalom!
Eszköztelenek vagyunk! És büszkék minderre!

A lelki egészség két alapvető kérdését teszem fel a végén:

KÍVÜLRŐL BEFELÉ élsz vagy BELÜLRŐL KIFELÉ?
Az értékeid szerint élsz vagy kizárólag a külső elvárásoknak akarsz megfelelni?
Megfelelési kényszered van neked is? Akkor tolvaj vagy. Nem mást lopsz meg, hanem magadat csalod meg, mert személyiségedet te magad soha nem hagyod bontakozni, nem dolgozol a fejlődéseden!
Ekkor tolvaj az ember.
Önmaga tolvaja.
Tolvaj vagy?

Másik alapvető kérdés.
RÖGZÜLT SZEMLÉLETMÓD szerint élsz?
vagy FEJLŐDŐ SZEMÉLETMÓD szerint élsz?
Folyton bent ragadsz a ketrecben?
Vagy tanulod átugrani a kerítést?

KÍVÜLRŐL BEFELÉ ÉLSZ VAGY BELÜLRŐL KIFELÉ?
RÖGZÜLT SZEMLÉLETMÓD VAGY FEJLŐDŐ SZEMLÉLETMÓD?
Ki vagy te?
Seligman láncos kutyája?