„Az elfogadás nem vagy-vagy jelenség, hanem mérték kérdése – minél nagyobb fokú az elfogadás, annál nagyobb az esélye, hogy rendezhetjük különbségeinket, és pozitív eredményre juthatunk.”
(G. Kohlrieser)

Csak figyelgetek.
Mintha ma sok szülő arra tanítaná a gyerekét, hogy ne merjen szeretni, ne merjen adni.
Ez azért gáz, mert az erős önbecsülés egyik Ismérve, hogy Tudok adni szeretetet, és Tudom Fogadni is a szeretetet.
Aki dolgozik az erős önbecsülésén, az tud ilyesmit.
Tehát a gyerek ne merjen adni szeretetet, fogadni se tudjon.
Nyilván ezt nem direkt csinálja a szülő.
Átélem, hogy a szülő nem köszön nekem.
A gyereke se. Pedig nagyon is ismerjük egymást.
De inkább nem köszön. Én se.
Pléhpofa fel! Álarc fel!
Hogy a végén azt se tudjuk, milyen az igazi arcunk.
Gyereke azért figyelget, mert egymás aurájában vagyunk.
Úúú, mekkora szívás ez a közelség!
Túl közel vagyunk egymáshoz!
Szegény gyerek persze nézeget engem. 
Kínlódok. Mit tegyek? Mosolygok rá. Azt azért mégis....
Gyerekecske nem mosolyog. Jaj, nem szabad! Álarc fel, gyűlölködés fel, ahogy anyucitól látja.
Mennyire nevetséges az egész.
Vajon a gyereknek azt tanítom, hogy figyelj, hülye gyerek! Nekem az a néni
nem szimpi, ne köszönj neki. Végülis utálom, utáld te is. 
Azért aggasztó ez, mert mire is tanítom ilyenkor a gyereket?
Hogy utálkozzon?
Hogy ne merjen adni?
Hogy, ha valakivel nem beszélgetett még soha, de nem szimpi, akkor utáld nyugodtan?

Micsoda eszköztár! Micsoda mentális erőben gazdag megoldás! Gratulálok!
Ha utállak téged, magamat is bántom.
Ha nem fogadlak el, magamat sem tisztelem.
Erre tanítjuk a gyereket ilyenkor.
És nem tudjuk, hogy ilyenkor arra is tanítjuk, hogy a párkapcsolati szeretetkonfliktusait se tudja majd megoldani. De jaj, ilyenkor erre nem gondolunk! Ha nem tanítom meg a gyerekemet elfogadni, pozitív hozzáállást tanúsítani és mindig számolni a következményekkel (azaz saját felelősséget felvállalni), ha erre nem mutatok példát, akkor nem lesz képes párkapcsolatot építeni sem, családot építeni sem.
A társadalom így tele van olyan emberekkel, akik teljesen alkalmatlanná váltak párkapcsolat építésére.
Nem TANULUNK elfogadni, tisztelni, dícsérni, és saját felelősséget vállalni.

Ha elfogadlak téged,
akkor tudok pozitívan-együttműködően gondolkodni, megoldásban gondolkodni,
és látni-mondani a pozitív megerősítéseket is feléd!
Mert a legdurvább konfliktusokban is, a leghétköznapibb helyzetekben is mondhatunk valami pozitívat a másik embernek! Számos kutatás szól erről. Hogy ezeket a nehéz helyzeteket a végén pozitívnak éljük meg. Tiszta őrület.
A munkámban látom, hogy amikor állandósult konfliktushelyzeteket hoznak hozzám az emberek, addigra már semmi jót nem tudnak mondani a másikról, a másiknak! Pedig lehetne?
Ez az egész folyamat az elfogadással kezdődik.

 „Az elfogadás nem vagy-vagy jelenség, hanem mérték kérdése – minél nagyobb fokú az elfogadás, annál nagyobb az esélye, hogy rendezhetjük különbségeinket, és pozitív eredményre juthatunk.”
(G. Kohlrieser)
Tehát az elfogadás nélküli kritika nem szokott műkdöni.

Van egy ismerősöm, akivel rendszeresen összefutok reggel.
Húúúúúúú, nem néz rám. Nem szabad köszönni. 
Én sem. 
De zavar ez az egész. 
Hiszen volt közös munkánk. 
Most meg úgy csinálunk, mintha nem ismernénk egymást.
Mintha nem léteznénk. Úgy teszünk, mintha a másik ott sem lenne.

Álarc fel! Ne merj szeretni! Félj csak tovább gyáván.

Rá köszönök egyik reggel. Mert gondoltam, összeszedem magamat, és 
köszönök neki, mert ez a színjáték nem jó érzés.
Ő visszaköszön.
Két nap múlva újra találkozunk.
Ekkor már ő köszön rám. 
Még emberből vagyunk?
Nagyon jó érzés volt. 
Szerintem neki is jobb érzés lehetett. 
Nem kell nagy beszélgetésbe kezdenünk. 
Csak egy kis köszönés. 
És mégis mennyire jobb érzés így, mint elmenni egymás mellett, mintha nem is 
léteznénk, nem is lennénk…
Nem azért írok erről, mert nekem ez mindig sikerül.

„Az elfogadás nem vagy-vagy jelenség, hanem mérték kérdése – minél nagyobb fokú az elfogadás, annál nagyobb az esélye, hogy rendezhetjük különbségeinket, és pozitív eredményre juthatunk.”
(G. Kohlrieser)

Nem kell elhinni, elég kipróbálni!
Hiába van konfliktus köztünk, hiába nem komállak, hiába utálom, ahogy teszel.
Attól még elfogadlak. El is fogadhatlak! Isteni tulajdonság.
Sok munkahelyen, iskolában, mindenhol sokan átélik, hogy egyeseket kiemelnek, másokat letaszítanak.
Személyválogatás van. Ez azért beteg mentális helyzet, mert rengeteg kezeletlen és felesleges konfliktust szül.

Elfogadás.
Ezt úgy mondjuk a tranzakcióanalízisben, hogy én is oké vagyok, és te is oké vagy.
Elfogadásban lenni. 
Ez egy érzés. Állapot.
Szerintem nagyon nehéz mentálisan magamat behozni elfogadásba, amikor mérges vagyok rád!
Gyakorolható! És menni fog. Sikerélmény magamról. ERŐSSÉ TESZ.
Rohadtul kétségbeejtő, hogy ezt mennyien nem ismerjük.
Milyen érzés, milyen emberi állapot egy ilyen elfogadásba behozni magamat középre.
Elfogadlak. Tisztellek.
Nem szeretlek, mint a gyerekemet, mint a szeretteimet.
Nem így szeretlek. 
De tisztellek!
Ha tisztellek, akkor már tudok- képes vagyok egyfajta együttműködő megnyílásra is.
Ezt így mondja a szakirodalom, hogy amikor én is oké vagyok, te is oké vagy, amikor 
te is ember vagy, én is ember vagyok, amikor látom, hogy neked is van véleményed, meg nekem is,
amikor téged is ért sérelem a konfliktusunkban, meg engem is, AKKOR könnyebben adunk tiszteletet, könnyebben együttműködünk, és könnyebben látjuk a helyzet pozitív kimenetelét!! És csodák csodájára Meglátjuk (!) egymás pozitív tulajdonságát is! Oké tudom, nem könnyű, az amiről most beszélünk, de gyűlölködő társadalomban sem könnyű élni.

Minden konfliktushelyzetben működik:
Tisztellek, mert elfogadlak.
Saját részemet beleteszem, felelősséget vállalok: mert vállalom a következményeket!
Nem gyűlölködni akarok. 
És mondom neked a pozitív tulajdonságaidat is.

Halkan megjegyzem, hogy a párkapcsolatokban a pozitív környezet megteremése jelenti, hogy egy kritikára ötször annyit pozitív megjegyzést teszek.
A LOSADA-EFFEKTUS szerint egy kritikára minden más emberi viszonyulásban Háromszor annyi pozitív megjegyzést teszünk. 

A mai ideg-és elmebeteg társadalomban szerinted mennyi pozitív megerősítést kapunk egy nap?
Te mennyit kapsz?
És mennyit adsz?

Egy nem működő családban, szerinted?
El szokott hangozni naponta, hogy "azt szeretem benned, hogy...."

Kipróbáltátok már?
Mindenkivel, akivel csak találkoztok egy nap.
Mondj egy pozitívat!
Például.
Jó, hogy láttalak.
Hogy csillog a szemed.
Ki vasalta ki az ingedet? Csodálatosan néz ki!
Te mosolyogsz? De jó látni téged mosolyogni!

Biztos vagyok abban, hogy mindig mindenkinek lehet mondani valami pozitívat egy helyzetben.
Hiszek abban, hogy ez egy működő kötelékteremtési megoldás az emberek között. Egy helyes kapcsolatteremtési eszköz.
Sosem felejtem el, mikor egy ismerősöm a szemem láttára a vele szemben álló-üvöltő embernek azt mondta, hogy "de rendes vagy, hogy erre felhívod a figyelmemet!", a másik üvöltő erre úgy kiakadt, hogy a szó a torkán akadt. Nagyon durva látvány volt. Elváltozott az arca. Nem tudott megszólalni. Pár másodpercre. Az egész egy szürreális élmény a számomra. Az a durva nekem az egészben, hogy megtörtént..., hogy az üvöltő elhallgatott. Földöntúli élmény volt.

A gyerekem mostanság szorong kissé, mikor megy suliba.
(Nem amiatt, mert nem jó a suli. 
A suli jó. A tanítónénik szuperek! Istennek legyen hála Értük.)
De induláskor a gyerek szorong. Mire beérünk a suliba, addigra már nem. 
Férjem szerint, szerintem is a gyerekünknek több türelemre van szüksége, kedvességre 
a reggeli készülődésben, hogy kijöjjön ebből a szorongó hangulatából.
Én meg, ha több kávét iszok, és tele van a fejem a problémáimmal, nem vagyok vele elég
türelmes. Férjemnek igaza van. Annyire nehéz hallgatnom őt, hogy kimegyek a konyhából.
Mert nagyon nehéz hallanom. Hogy milyen igaza van.
Mert elmondta, hogy ha reggel, amikor ilyen sérülékeny a gyerek, és nem adunk neki több Elfogadást, akkor ha nagyobb lesz, majd még erősebben kapjuk vissza az ő viselkedésében, ahogy mi viselkedünk vele.

Hú, mennyire igaz. És mennyire nehéz ezt hallanom. Nincs mást út, mint a fejlődés!
Visszamegyek a férjemhez a konyhába.
Megköszönöm, hogy elmondja.
Másnap reggel fókuszálok.
Jól megy. 
Gyerek nem sír. Szépen beérünk suliba.
Vállonveregetés. Magamnak.
Sikerült.
Felül múltam magamat. 
Ezt hívjuk fejlődésnek.
Másnap reggel? Sikerülni fog? Ha nem , újra nekiesek a feladatnak. Ezt hívjuk fejlődésnek.
És ez mennyire, mennyire, mennyire nehéz.
Nem is érdekel senkit nagyon, hogy egy helyzetet úgy oldjak meg, hogy abban
megnézem a saját fejlődési lehetőségemet. Ezzel foglalkozik egy Coach.


1) Tehát elfogadom a másik embert.
2) Ekkor tudom vállalni a saját részemet, a saját felelősségemet.
3) És ekkor fogom látni a pozitív lehetőségeket, a másik ember pozitív tulajdonságait.
Gyűlölködés helyett. Személyválogatás helyett.

Kipróbáltátok már?
Mindenkivel, akivel csak találkozok egy nap.
Mondhatok egy pozitívat?
Például.
Jó, hogy láttalak.
Hogy csillog a szemed!
Ki vasalta ki az ingedet? Csodálatosan néz ki!
Te mosolyogsz? De jó látni téged mosolyogni!
Kösz, hogy elmondtad!

Mindig, mindenkinek lehet mondani valami pozitívat egy helyzetben? Elfogadni?
Őérte? Magunkért? A kapcsolatért? Isteni képesség?
Vagy maradjon ez?:
Figyelj, hülye gyerek! Nekem az a néni nem szimpi, ne köszönj neki. Végülis utálom, utáld te is!
Köszi a figyelmet!