VOLTAIRE, a 18. század meghatározó írója, gondolkodója állt neki egy könyv megírásának, melyben szavak eredeti jelentését kereste. Ekkor gondoltam én is arra, hogy a magam módján megkeresem pár szó mai jelentését. Az egyik szó, amit választottam: A KIBORULÁS. 

„Vissza! című rovat: szavak mai jelentése

Kiborulás

Most nem arra gondolok, amikor a szatyrom elszakad a zebrán és mindenki látja, hogy viszem haza a tampont és a mosogatószert, mert én a kézkímélőset szeretem. Néha jól megpakolom a nejlon- vagy papírtáskámat és kifejezett rémálmom, hogy a zebrán átkelő emberkupac pont közepén leszakad az amúgy is feszülő táskafül, és kiborul a háztartásomba szánt kis magánéletem. Szóval van egy ilyen rémálmom. Azonban jelen szócikkben arra keresem a választ, hogy milyen az, amikor nem kívül, hanem belül szakad el valami.

Először azt hittem, hogy bárkinek, akit érdekel, vagy úgy tesz, mintha érdekelné, beszélhetek arról, hogy ki vagyok borulva. Aztán rájöttem, mennyire könnyű visszaélni aktuális gyengeségemmel. Micsoda sebeket lehet szerezni akkor, ha kimutatom szenvedésem, kimutatom sebezhetőségem! A társadalom nevel. Akkor is, ha észre sem vesszük. A Társadalomban nem szabad láttatni, amikor leszakad a lélek füle. Jól van ez így? Igen, jól. Először is néha ki kell borulni, mert ekkor keresem igazán megoldásaimat úgy, ahogy csak a futótűz tud terjedni, míg mindent felnyalábol. Feszült létállapot ez, amikor a betegség nyilvánvalóvá tesz egy gyulladást, hogy meggyógyíthassa azt, és én örülök a genny megkönnyebbülést ígérő bűzének. Ezért jó néha kiborulni, ezért érdemes. A futótűz jobban terjed, mint a jajgatás, amikor is egyhelyben csak sebeimet nyalogatom. Ez nem hoz megoldást, nem hoz gyógyulást, mert nincs benne tűz, nincs benne futás.

Tudták, hogy a kiborulásban is lehet fejlődni? Hogy lehet egyre jobban csinálni? Például ma már nem iszom ilyenkor alkoholt. A gyógyulás nem tart mindig hetekig, lerövidül. Van, amikor másnapra eltűnnek azok a felhők.

A kiborulás mindig erősebbé tesz. Olyan ez, amikor az utamba kerül egy mára nem tervezett alagút.  Végén a fény, ami feledteti az alagút hosszú sötétjét. Úgy tűnik, semmi értelme az egésznek, de a végén rádöbbensz: „Végig mentem rajta! Nem vesztem el benne. Kibírtam.” Így tesz a kiborulás egyre erősebbé. Az alagútban töltött napokból nyert erő és tanulság életem legféltettebb kincsei. Az alagútnapokon beragad a gázpedál. Figyelmeztetés a zsírozásra! Az alagútnapok lassítanak minket, gondolkodásra intenek. A különös tűz futása késztet, így kimondom magamról mindazt, amit soha nem mertem volna kimondani. A fulladozó oxigénhez jut, és mi fontosabb az oxigénnél akkor, amikor nem kapok levegőt?

Tehát a kiborulás nem szégyen. Szégyellje magát az, aki hazudik. Mert, aki azt mondja, hogy mindig erős és még soha nem szakadt le a lélekfüle, az hazudik.

Az alagútnapok fájdalma magas hozamot ígérő biztos befektetés a jövőbe. Társadalom, köszönöm! Lásd csak bennem azt, aki erős. Köszönöm, hogy sebezhetőségemet nem kell látnia senkinek. Elég, ha csak az lát, aki így is szeret. Lassan megértem, hogy nem az az igazi rémálom, amikor a zebrán leszakad a papírfül. Az igazi rémálomban nem merek kiborulni. Mert nem merek szenvedni. Nem merek tanulni.

Hölgyem, Uram? Van Önnél zsebkendő? Sírjon bátran, megéri!

Légy jó magadhoz!”

Hajdú Éva, Szüzek a kuplerájban, Publio Kiadó, 128.o.