A napokban ért engem két történet, amit megosztok szívesen veletek. Mert éltet engem.

Egy ismerősöm, aki nagyon fontos ember az életemben, szóval nyilván nem szeretném elárulni, ki ő, szóval az ismerősöm története az egyik. Aztán jön a magamé is.

Gyermekei iskolájában konfliktushelyzet áll elő. Mi sem természetesebb ennél.   A konfliktus a különbözőségeinkből származó feszültségek megoldásának LEHETŐSÉGÉT jelenti. Lehetőség a javításra, jobbításra, fejlődésre. 

A konfliktus tehát Lehetőség a fejlődésre.

Szóval ismerősöm nagy derbire készül. Feszültség az van! Nagyon tetszik, ahogy felkészül rá. Leírja magának a fontos gondolatait, amiket szembesítésben szeretne elmondani. Nem akarom feleslegesen az idejüket rabolni –mondja. Rendezi a gondolatait. Készül. Erőfeszítést tesz. Ez nagyon tetszik nekem. Egyébként én is szoktam cetlizni ilyenkor. Rengeteget segít, mert könnyíti a koncentrálást.

Hű akar lenni önmagához, hiteles, közvetíteni akarja értékeit, azt, ami neki fontos. Szemtől szembe! Szóval együttműködő akar lenni- ezt mondja.

Amikor ilyen csatába indulsz mindig fontos, hogy magad előtt tisztázd a saját szükségleteidet.
Ezt hívja a szakirodalom KÖZVETLEN, ÉRDEKALAPÚ kommunikációnak.
Ez eszméletlen jó szerintem, mert nem védekezel, nem is támadsz.
A támadás is, meg a védekezés is blokkolja a párbeszédet!

Szóval: Tudd, hogy neked mi a fontos. Erre figyelj, ne a személyeskedésre! Mindig érdemes tisztázni ÖNMAGADDAL saját szükségleteidet, az Értékeidet!

Nem tudom, feltűnik-e neked a Lényeg? Nem azzal volt elfoglalva, hogy kit győzzön le! Vagyis tévedek! Tudta, hogy nem mást kell legyőznie, hanem most is ÖNMAGÁT. Ő nem mással harcolt, hanem magával. A maga előkészületeit megtette, és így indult csatába. Odatette magát. Őszintén. És én tudom, hogy könnyezett ám a megbeszélés előtt is, meg után is. Szóval nem könnyű az egész, de így emberi számomra. 

Óriási érzés –mondja nekem a nyílt megbeszélés végén. Nem nyivákolt, nem ítélt. Egyben volt. Egyben maradt! Nem az idegei mentek tönkre az efféle csatában! Hanem fantasztikus tapasztalatot szerzett magáról. Meglépte a lépcsőt! Fejlődött.

Másnap beszélt valakivel  a másik, mondjuk úgy ellenséges táborból. Vigasztalta őt. Hadd kérdezzek valamit. Te voltál már olyan helyzetben, hogy valaki téged csúnyán lehúz, rossz híredet terjeszti. Te találkozol vele. Ő ki van. Te meg vigasztalod? Szóval itt ez történt…

Jöjjön most a másik sztori.

Együtt dolgozom egy-két kis, de fontos projekten valakivel. De mintha nem értenénk egymás szavát, és kezd elegem lenni. Eljön a nap, a találkozás, amikor elhatározom, hogy felhozom a problémáimat, és ha nem sikerül megbeszélnünk, akkor kilépek a képből. Hát a hátam közepére nem kívántam az egészet! De tudtam, hogy együttműködő akarok lenni. Máskülönben kiabálni fogok. Legfontosabb stratégiaként megdumáltam magammal, hogy „Éva, ne kiabálj! Légy együttműködő és rohadtul határozott!” Na, én így mentem csatába. Én is készültem.

Jöjjön a lényeg: egyszerűen fantasztikus, hogy a beszélgetés közben a társam is figyelt rám, egészen konkrétan, néven nevezve a gondokat mentünk végig a feladatokon. Nem volt susmus. Nem volt félrebeszéd! Egyenesen, szemtől szembe toltuk bele egymás arcába a lényeget. De nem tiszteletlenül. Hanem együttműködve.

Nagyon megszerettem őt. Hiszen ő is figyelt rám. Visszakérdezett, érdeklődését fejezte ki. Szóval ő is együttműködő volt. Szoktam ilyenkor a kezem élével csapkodni az asztalt, tök aranyos vagyok közben, szóval itt is volt, hogy vertem az asztalt a kezem élével, miközben érveltem, de értitek! Nem könnyű az ilyesmi, de az indíték! Az nem mindegy.
A megbeszélés végén én is éreztem, mint az ismerősöm, azt az "óriási érzést", és a mély békességet is a szívemben.

Azóta egyeztettünk pár dolgot társammal a megbeszélt új stratégia szerint. Nem megszakadt az egész, hanem él tovább. Ilyen az, amikor megújul egy kapcsolat! Amikor kiszellőztetjük a kapcsolatot. Mert néha kell szellőztetni.

Még valami, amire nem számítottam: A megbeszélés közben a társam még a véleményemet is megkérdezte egy ügyben, amiben egyenlőre keresi a megoldását! Szerinted, ha én kiabálok, ítélgetem, meg idegeskedek, akkor megkérdezte volna a véleményemet? Elmondta volna egy személyes problémáját? Amiben nem tud előrelépni? Szerinted?

Tudjátok, arra gondolok most, hogy az életben hány és hány és hány embert elveszítünk „csak” azért, mert mindennél fontosabb a veszekedés! Hány és hány kapcsolatot lehetne megmenteni, majd megerősíteni, szellőztetni, ha akarnánk! 

Van egy nagy tanulság számomra ebben a történetben. Nem baj, ha máshogy működünk. Nem baj, amikor mást értünk szavakon. Nem baj, ha félreértjük egymást. Pont ezért kapta az ember a BESZÉD, a PÁRBESZÉD, az EGYEZTETÉS, a SZÓ lehetőségét. Akkor használjuk! Mondjuk el! Beszéljük ki! Egyeztessük. Kérdezzük meg! Kérdezzünk rá!

Annyi mindent lehetne tenni, ha nyitottabbak lennénk egymásra és sokkal kevésbé ítélkezők.

Még egy megfigyelés. Azok az emberek, akiknek életét közelről figyelhetem és nem a KÁOSZTEREMTÉS, A MÁSOKRA NEHEZTELÉS, A MÁSOK MEGSZÉGYENÍTÉSE, A HÁTBA TÁMADÁS, hanem az EGYÜTTMŰKÖDÉS  az ÉRTÉK, az ő életük mintha sínen lenne. Többet beszélnek megoldásokról, mint a bajaikról. És nekik is vannak bajaik. Ilyenkor ők nem a nehézségeket hangsúlyozzák ki valahogy, hanem a megoldásaikat.

Ahogy egy másik nagyon fontos emberem mondta nekem a napokban:

„Figyelj, nagyon elfáradtam! Most rendezem össze magamat! Mert ha nem, akkor tudod, a rendszer összeomlik!”

Ugye milyen szép? A baját elismeri. A megoldásán pedig dolgozik. 

Szóval értitek. A békéért is harcolni kell. Először Önmagammal szemben. Nem hátba támadni. Ez megy magától is. Inkább talán szemtől szembe. Erre készülni kell, lelki erőfeszítést igényel.

Kívánom, hogy a közösségeidben, a legfontosabban is, a családi csapatodban, légy TE a béke együttműködő harcosa! Hidd el, így csodákra lehetsz képes!

 
Ha tetszett, oszd meg. 
És uralkodj. 
Magadon. 
Köszönöm szépen a figyelmedet!