Nemrég egy ismerősöm kétségbeesve keresett meg.
Feltett nekem egy kérdést.
Mit tennék, ha az én férjem azt mondaná, hogy semmit nem ér a munkám, és minden nap valamit a fejemhez vágna.

Hát hirtelen szóhoz sem jutottam.
Aztán rájöttem valamire. Az említett hölgy hosszú évek óta ebben él. Vele ezt lehet.
A felnőtt gyerekek már nem otthon élnek. És a minta, a szólam, az embertelen hangnem folyik azóta is.
Szóval a lényeg: hosszú évek óta adott egy fél, aki bántalmazza a társát, és hosszú évek óta adott a másik fél, akivel lehet így!
Igen. Ne remélj: ketten kellenek egy ilyen fájdalmas élethez, ahol nincs nyár, csak jéghideg tél. 

"MERT AZ EMBERNEK ÉPPEN ÚGY MEGVANNAK AZ ÉVSZAKAI, MINT A TERMÉSZETNEK.
VAJON KEVÉSBÉ FONTOS-E AZ ŐSZI BETAKARÍTÁS, MINT A TAVASZI VETÉS?
AZ EGYIKNEK NINCS ÉRTELME A MÁSIK NÉLKÜL." 
(Irving Stone: Michelangelo, 511.o.)

Amikor két ember nem csak úgy van egymás mellett, hanem TUDJA, hogy tanulni kell együtt lenni, akkor ott van tél is, de forró nyár is, meg tavasz is van. A dolgok változnak, tanítanak minket és a két ember közös erőfeszítése keresztül viszi őket, amin kell...

Lábtörlő vagy? –kérdeztem tőle. Aztán elmeséltem neki, hogy nekem is meg kellett tanulnom kezelni a bántalmazó helyzeteket. Én is voltam lábtörlő. A lábtörlő valahogyan hagyja, hogy bántsák érzelmileg, aztán talán fizikailag is, mert nem tudja, hogyan védekezzen. Aztán kialakítjuk a játszmázást, magyarul nem kilépünk a bántalmazó kapcsolatból, hanem elviselhetővé tesszük! Megtanulunk élni a szemétdombon, ahol egyre nagyobb lesz a bűz. Ez is egy életcél? Hát legyen!

Ami nekem segített felállni, az az ÉRTÉKESSÉGTUDATOM megértése volt!

Meg kellett tanulnom, hogy NE mástól várjam, hogy értékeljen engem, mert ELŐSZÖR NEKEM kell tisztáznom, mennyire vagyok értékes-fontos MAGAMNAK. Olyan volt ez a számomra, mint egy MÁGNES! Húz előre! 
És erőt adott arra, hogy megvédjem magamat, kiálljak magamért, ilyesmi. Lassan, lassan, de meg lehet ezt tanulni. Kezdtem elhinni, hogy nem kell nekem hagyni, nem kell nekem csendben maradni, ha bántva érzem magamat. Ezért is kezdtem el kommunikációval foglalkozni. Kezdtem érteni, hogy nem más felel értem, hanem először ÉN MAGAMÉRT. Látom, hogy sokan mellékszereplők a saját életükben!! Nem merik bevállalni saját főszerepüket sem.
Amit eddig mástól vártam el, azt MAGAMTÓL VÁROM EL, mert megtanultam, hogy más nem teheti meg értem! Hú, ez nagy pofon volt! Így jött a megkönnyebbülés az életemben, mert már nem áldozatnak éreztem magamat, hanem felelősnek magamért! A fenti hölgynek és a társainak pont ez a bajuk, hogy elhiszik, amit hallanak: hogy ők értéktelenek! Hogy igaz az a sok ocsmányság, amit életük (állítólagos) szerelme mond róluk nap mint nap!!!

A hölgynek elmondtam, hogy mi a legfontosabb tapasztalatom ebben a tanulásban: A LEGELSŐ bántó hangnem-viselkedéskor én már szólok, hogy ez nekem nem jó! Nem hagyom! Azonnal kommunikálom határozottan, nem erőszakosan, emberhez méltóan, hogy ez nekem nem jó! Ez a kommunikáció már rólam szól, vagyis nem rólad. Nem téged kritizállak, hanem elmondom neked, hogy mi fáj. Tehát azonnal jelzem, ha nekem valami fáj, nem várok évtizedekig! 

Szóval sok embernek ez a tragédiája, hogy évtizedekig  MEGTANUL ELLENNI  ilyen érzelmileg oda-vissza bántalmazó kapcsolatokban. Ne felejtsd el! Ehhez te is kellesz. Valamilyen formában, de kellesz!

Erre mondja a szakirodalom, hogy „az emberek inkább megtanulnak együtt élni a problémával, mint hogy megoldanák azt.” Na de, amikor ezt a párkapcsolatban tesszük, és ezt a bántalmazó mintát adjuk tovább a gyerekeinknek, na, az az igazi tragédia! 

Az, hogy emberileg-érzelmileg nem törődünk egymással ezekben a kapcsolatokban, az elhanyagolás. Az elhanyagolás tehetetlenséget szül. A tehetetlenség pedig erőszakot. Ugye érted?! Nem jobb lesz az egész, hanem egyre rosszabb!

„Az erőszak az egészséges társas kötelékteremtés hiányában és
a veszteség kezelésére való képtelenségben gyökerezik."
(G. Kohlrieser, Túszok a tárgyalóasztalnál, 149.o.)

Amikor két ember nem tudja rendszeresen megadni egymásnak a szükséges szeretetet, amikor nem értjük egymást emberileg, érzelmileg, akkor ennek a szeretetnek a helyét felváltja az érzelmi bántalmazás, amit erőszaknak élünk meg. Így válik pokollá az élet. 

Aki mer érezni, az mer beszélni is. Aki nem mer érezni, az nem tud róla beszélni és nem tud egyenesen sem gondolkodni. Szenvedéssé válik az egész. A legdurvább ezekben a kapcsolatokban, hogy HAGYJUK. Tíz évet, meg huszon-éveket, meg harmincat is. Elmúlnak az őszinte érzések, az őszinte egymásra figyelések!
Jó esetben sok év után elmennek segítséget kérni. Soha nem késő! Azonban nem ajánlott játszani az időhúzással. Mert elfogy az erőd, a személyiséged torzul, a gyerekeidnek adott mintákról nem is beszélve! És egyáltalán nem biztos, hogy tényleg elhiszed, hogy ki lehet szállni az egészből!  

Nekem sokat segített, hogy leírtam az ÉRTÉKEIMET. Nem azért, hogy gyurmázzam az egomat, hanem, hogy könnyebben megélhessem őket. Ez olyan, mint egy iránytű a hétköznapokban.
Te tisztában vagy az értékeiddel?

Nekem pld. ÉRTÉK a házasságomban a HŰSÉG és a BESZÉLGETÉS. Az érkezésben a PONTOSSÁG. A munkában az ALAPOSSÁG. A futásban a KITARTÁS. A családban megélt fájdalmakban a MEGBOCSÁTÁS. Az anyagiakban a PÉNZ tisztelete és a normális SPÓROLÁS. Önmagamhoz HŰnek lenni. Feladataimat VÉGIGCSINÁLNI. Másokat BÁTORÍTANI. Barátságban a MEGBÍZHATÓSÁG. 

Ne érts félre! Nem vagyok tökéletes ezekben, azonban, ha jó a mércéd, az olyan mint a mágnes. HÚZ ELŐRE! 
Szóval te tisztában vagy az ÉRTÉKEIDDEL?

A lábtörlő - és az elnyomó szerep erőszakkal megspékelve MA sajnos ÉRTÉK sok családban!

Szóval?
Mennyit érsz?  
Te hogyan bánsz magaddal?
És mások hogyan bánhatnak veled?

Hozzám jöhetsz tizen vagy huszon évek után is egy fejlesztő beszélgetésre!
Soha nem késő.