„Egy színész beszélt magáról a tévében. Nagy hatást tettek rám bénítóan egyszerű, szép szavai. Türelmetlen a természete, ezért gyakran keveredik konfliktusba. És hát ő ezt megunta. Már nem volt elégedett magával, hogy ő állandóan türelmetlen. Vérnyomása is felröppen veszekedős természete közben. Ennyi ebből elég volt. Meséli, gyakran elkésik, megvárat másokat, ennek persze mások nem örülnek, ő se, de hát mégis késik. Aztán egyszer csak nem szeretett késni, nem akart türelmetlen lenni.
Miféle történetek ezek?
A kudarc meséi.
Nincs szebb ezeknél a meséknél.
Nem lenézést váltott ki belőlem, hanem tiszteletet, mert mesélt elviselhetetlen magáról.
És a jobb megoldásról.

(…)

Minden felismerés kezdete, hogy az ember magát, mint bűnöst felfedezze, megismerje.”(Augustinus)

(…)

Rettegünk attól, hogy kudarcot vallunk.

Pedig a hit nem szép, hanem tiszta ruhában jár.

Mert itt nem a ruha öltöztet, hanem a jellem.”
(Hajdú Éva: Szüzek a kuplerájban, 100-101. o.)

„Tegyük ki a halat az asztalra!”

Amikor Szicíliában konfliktuskezelést tanítottam, szívesen eljártam a tengerpartra, a halpiacra. A halászokat erős kötelék fűzi egymáshoz, a munkájukhoz és a tengerhez. Amikor a férfiak kihozták a fogást a partra, egy részét megtisztították, hogy így vigyék a piacra. Az asztalra rakták a halakat, amikből véres massza lett.
Cataniában egy kora reggel, mialatt ott álldogáltam és figyeltem őket, egyszer csak odahívtak, hogy álljak be közéjük, én pedig azon kaptam magam, hogy kötényben és késsel a kezemben segítek a halpucolásban. Hirtelen rájöttem, hogy éppen ilyen, vagy hasonló a jó konfliktuskezelés: „a halat kitesszük az asztalra”, végigcsináljuk a halpucolás véres munkáját, hogy annak végeztével vacsorára remek halételt készíthessünk.

 

Ha egy halat az asztal alatt hagyunk, rothadni és bűzleni kezd. Sajnos sokan vannak, akik sok halat -konfliktusokat és problémákat- hagynak az asztal alatt. Nem vállalják a konfliktust, remélve, hogy magától elmúlik. Ám, ha a halat az asztal alatt hagyjuk, nemcsak, hogy nem szabadulunk meg a konfliktustól, hanem a hal bűze egyre erősebb lesz.

Tehát mindenki ragadja meg a halat, tegye ki az asztalra, és csinálja végig a véres halpucolást (a konfliktusokat), hogy a nap végén ízletes halvacsorát fogyaszthasson. (…)

 

A hal asztalra rakása nem azt jelenti, hogy agresszívak vagy ellenségesek vagyunk. Azt jelenti, hogy képesek vagyunk felvetni, nyíltan megvitatni, bevállalni a „brutális igazságot”.

Azzal a meggyőzéssel kell megközelítenünk a konfliktuskezelést, hogy a szemben álló fél is hajlandó az asztalra kitenni a halat. (…)

 

Az, hogy mikor tesszük ki, hogyan és hol- mind taktika kérdése.

Ha viszont átprogramozzuk az agyunkat, és hajlandóak vagyunk a halat az asztalra kitenni és végigmenni a halpucolás büdös, véres folyamatán, akkor a kapcsolat és a környezet újra pozitív alapokra helyezhető.”
(G. Kohlrieser, Túszok a tárgyalóasztalnál, 151-152.o.)

Kiteszem a halat az asztalra, hogy OTTHON
a kapcsolat újra pozitív legyen?