A bejegyzés a konfrontálódásról szól.
A konfrontálódás egészséges veszekedést jelent.
Ha nem tudsz konfrontálódni, ne is remélj építő kapcsolatokat.
Három történetet hoztam. 

Ismerősömtől kaptam ezeket a sorokat, négy gyerekes édesanya, ezt írja: 

"Sok ügyintéznivaló, megbeszélések, tanárokkal, szülőkkel különféle konfliktus kezelések...hát nem könnyű, de jó. Mostanra tanultam meg igazán, hogy mennyire fontos, hogy mindenről beszéljünk, bármi nyomja a lelkünket, ne féljünk elhallgatni, higgyük, hogy a másik nem megbántani akart, hanem Ő akkor ott lehet rosszul reagált valamire, fáradt volt, vagy egyszerűen csak másképpen vélekedik valamiről, ami attól, hogy nekem nem az a véleményem, még lehet jó...Sokszor ez a magamban dünnyögő, csapkodó voltam, most egészen jól vagyok a bőrömben, hogy oda tudok menni az emberekhez, és el tudom mondani, ha jó, ha nem jó valami nekem, és nem nyomom el magamban.
Óriási érzés...olyan tiszta lettem:)"

Rögtön magamra gondoltam, nekem is hasonlóak a tapasztalataim: tanulnom kellett ezt a fajta konfliktus kultúrát, mert nem láttam példát erre ott, ahol felnőttem. Odamenni a másikhoz, és kitenni, ami bánt emberhez méltó hangon. Ez nem könnyű, de felszabadító! Erről írok itt is.

Virginia Satir írja a Család együttélésének művészete című könyvében, hogy egyszer meglátogatta egyik ismerősét. A hölggyel beszélget éppen, amikor megszólal a telefon. A hölgy felveszi, és elmondja, hogy nem akar most találkozni a hívóval, mert beteg. A beszélgetés végeztével a hölgy kislánya megkérdezi, hogy "anya, te beteg vagy?" Dehogyis, mondja kurtán az anyuka. 
Aztán beszélgetnek tovább a felnőttek. Jön az ebédidő. Anya hívja ebédelni a kislányát, aki a kinti homokozóból bekiált anyukájának, hogy nem tud menni. Miért? -kérdez vissza anyuka. Beteg vagyok -kiált befelé a kislány.

Anyukája mérges, behívja, majdnem rávág egyet a gyerekre. Ekkor lép közbe Virginia Satir egy kérdéssel:
- Miért bántod?
- Nem látod, hogy rosszalkodik? Nem jön ebédelni, nincs semmi baja! -válaszolja az anyuka.

Ekkor Satir elmagyarázza, hogy ugyan úgy viselkedik a kislánya, ahogyan ő beszélt nem rég a telefonbeszélgetésben. Vagyis a gyerek csak utánozza az anyukáját. Amikor leesik a tantusz anyukának, rádöbben, hogy az előbb a semmiért csapott rá majdnem szegény kisgyerekre. 

Mit mondhat a szülő? Az őszintét! Például azt, hogy "azért füllentettem a néninek, mert nincs most lelkierőm, hogy találkozzak vele, és jobb lett volna őszintének lennem hozzá! Máskor jobban odafigyelek, hogy legyen lelki erőm egyenesen viselkedni!"
Mondjuk ezt hívjuk szülői példamutatásnak.

Nagyon megmaradt bennem a könyvből ez a történet. Mert látszólag nem fontos, hogy mit beszélünk. Anyuka nem sokat törődik azzal, hogy a gyereke hallja a telefonos kamuját. Mégis az egész kapcsolatunkat befolyásolja az, hogy mit és hogyan mondunk egymásnak. Ahogy az anyuka, sokszor mi sem vesszük észre, hogy milyen hatással vagyunk egymásra azzal, amit mondunk és ahogy mondjuk egymásnak. Ennek mindig van következménye, amiket persze nem szoktunk érteni, ahogy anyuka sem értette a kislánya válaszát.  

Hosszú évekkel ezelőtt történt, hogy a férjem mérgesen jött haza, nehéz napja volt. A vacsoránál úgy beszélt velem, ahogy nem lehet. Megállt a levegő, nem voltunk jóban. Ekkor felálltam, és bementem a szobába. Pár perc múlva megjelent kezében egy tányérral. A tányéron alma volt, amit vacsora utánra készítettem elő. Nagyon édesen behozta utánam a szobába, hogy megkínáljon vele, hogy újra étkezéshez invitáljon. Mondott kedves szavakat. Ezekért hálás voltam, majd visszamentünk a konyhába, és megnyugodva eszegettünk tovább. 

Az a durva, hogy több ismerősömnek elmondtam már ezt a történetet, és kinevettek. Vagy nem értették. Azt mondják, hogy ha velem megalázóan beszél valaki, akkor nem kell rögtön kibékülni. A konfrontálódás pedig pont a békülésről szól, meg arról, hogy kifejezem, ha valami nekem fáj. A konfrontálódás célja mindig az, hogy közös nevezőre jussunk. A férjem közeledése őszinte volt. Én meg már nem szeretem kavarni a szart. Békülni szeretek.

A házasságunkban megtanultuk nem csak szavakkal, hanem tettekkel is kifejezni egymás felé, hogy fontosabb a kibékülés, mint az, hogy kinek van igaza. A házasságban, a családban egyébként sincs senkinek igaza. Mert a közös megegyezés attól közös, hogy valamilyen mértékben tartalmazza mind a két fél nézőpontját! 

Idézem Pál Ferit: 

"A család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne.
A családban nem az igazságot kell keresni,
hanem az egyetértést, meg az egyensúlyt."

Utolsó történetet egy riportban olvastam. Egy híres szakember meséli, hogy családvédelmisek kivettek egy gyereket a családjából, mert apuka molesztálta. De a befogadó-nevelő családban ezt a szakemberek nem mondták el sem a nevelő anyának, sem a nevelő apának. Egy nap a kislány ínycselkedve ül be újra és újra a nevelő apa ölébe. A szülők nem értik, megkeresik a családvédelmiseket, akik csak most mondják el, hogy a kislányt ilyen környezetből vették ki, ahol apukája molesztálta. Nem is tudom elmondani, mit éreztem, amikor ezt olvastam. Tényleg érthetetlen, hogy a megbeszélés, a kimondás mennyire nem természetes ma a társadalomban.

Hogy a családvédelmisek mivel indokolták, hogy ELHALLGATTÁK A VALÓDI TÖRTÉNETET?
HOGY NEM BESZÉLTEK AZ OKOKRÓL?
Elmondásuk szerint nem akarták stigmatizálni a gyereket...

Aki egészséges kapcsolatot akar a családjában, annak érdemes megjegyeznie a konfrontálódás három lépését:

1) BESZÉLJÜNK.
(Ne lealázóan. Mások meg egyáltalán nem mernek kimondani!)

2) ŐSZINTÉN.
( Nyíltan, egyenesen! Mert "Két ember között legrövidebb út az egyenes beszéd.")

3) A KÖLCSÖNÖS ELŐNYÖK MEGTALÁLÁSÁNAK CÉLJÁVAL.
(Mert amelyik közösségben nincs a kölcsönös megegyezés kultúrája, ott állandóan egymás legyőzésére törekszünk, ahol nincsenek győztesek, csak vesztesek!)

A legnehezebb ebben az egészben az, hogy nem elég erről olvasni. 
Gyakorolni kell, mert minden helyzet más.

Emlékszünk még az édesanya vallomására?:

"Mostanra tanultam meg igazán, hogy mennyire fontos, hogy mindenről beszéljünk, bármi nyomja a lelkünket, ne féljünk elhallgatni, higgyük, hogy a másik nem megbántani akart, hanem Ő akkor ott lehet, rosszul reagált valamire, fáradt volt, vagy egyszerűen csak másképpen vélekedik valamiről, ami attól, hogy nekem nem az a véleményem, még lehet jó..."

Beszélj! 
Őszintén! 
A kölcsönös előnyök céljából!
Ha kitartó vagy, akkor majd jönnek az eredmények is.

A gyönyörű fotók innen vannak: https://pixabay.com/hu/photos/?q=sz%C3%ADnek&hp=&image_type=all&order=&cat=&min_width=&min_height=