"Életünket tekintsük egy fejlődést mutató utazásnak, vegyük észre a problémákban rejlő kreatív lehetőségeket, az akadályokat pedig lépcsőfoknak lássuk, s képzeljük el, hogy mindannyiunknak van célja ebben a kihívásokkal és akadályokkal nehezített életben, amelyeket le kell küzdenünk ahhoz, hogy elérjük a célt."

Egy képzésen hallottam ezt az idézetet. Azóta őrzöm magamban. A szerző Dr. Roberto Assagioli, pszichiáter, Freud tanítvány. Már a hatvanas években állítja, hogy a lelki betegségek hátterében ott van egy nagy céltalanság. A célok pedig utat, irányt, értelmet adnak az embernek. Visznek előre. Assagioli állítását szakmája akkoriban még nem vette komolyan. Mára változott a helyzet.

Fejlődés?
Az életünket tekintsük fejlődésnek?
"Gondolkodj fejlődésben!"
Problémákban rejlő kreatív lehetőségek?
Akadályok lehetnek lépcsőfokok?
A kihívások, mellé célokat is tudok megfogalmazni?
És hogy ezek az akadályok leküzdhetők?
Leküzdjük őket?
Elérjük a célt?

Sokunk tud beszélni a problémáiról, de a megoldásról nem. 
A fejlődés azért is fontos nagyon, hogy a problémáinkban ne ragadjunk benne tizen-huszon évekig!

Van egy kisgyerekünk a férjemmel. Nincs még négy éves. De eddigi élete során az alábbi akadályokkal nézett szembe. A vér szerinti anyukája, apukája lemondott róla. A kisgyerek ezt tudja, érzi, átéli. Aztán egy nagyon szerető kapcsolata alakult ki a nevelőanyukájával, aki őt a kórházból hazavitte és gondozásába vette. Aztán, amikor eljött az idő, ezt a kislányt örökbe fogadhattuk. Látjuk, látom, hogy ez a kisgyermek milyen lelki szenvedéseken megy át. Látom, hogyan küzd az eddigi szerető közegből való elengedéssel. Küzd azzal, hogy betagozódjon ide hozzánk, közénk, új otthonába.
Aztán jön az óvoda. Megint új anya-féle-szerep: óvónéni. Megint új közeg. Megint új kihívások. Megint új tanulnivaló. Megint új akadályok. Megint új feladatok. E héten csináltuk végig az első óvodai hetünket. Szebb nem is lehetett volna. Hála a drága ovónéninek és a segítőinek. Hála mindenkinek. Hála Istennek!
Ez a kisgyermek mindig fogja magát és belelép a feladatba. Óvónénivel mindig megbeszéltük, hogy napról napra melyik lesz a következő lépés-akadály, amiben támogatjuk a kisgyermeket, hogy előrébb lépjen, hogy az óvodába járás megszokottá váljon számára. Mondhatni zökkenőmentes első hetünk volt. Nem azért, mert nem sírt reggelente, hanem azért, mert vette az akadályokat! 



Ja! Nem mondtam! A pár hónap, amióta nálunk van ez a kisgyermek, még két fontos dologgal kellett szembe néznie. A cumiról is leszokott. (Orvos is megindokolta, hogy miért lenne fontos ez számára a jövőben. Így elkezdtük nála ezt a projektet is.) És jött az óvoda, ahol a szobatisztasággal volt még egy kis feladatunk. Ez is megoldódott. 
Mindemellett ez a kisgyermek boldog gyermek. Ugrál. Mosolyog. Mindennek örül. Hálás. Még többet mosolyog. Rohadt jó humorérzéke van. 
Ő egy harcos.

Ez a kisgyermek számomra már eddig is többet élt, fejlődött, mint sokunk egész életében.

Ez a pár éves kis Élet eddig "csak" ennyi "kis" akadállyal nézett szembe. 
És győzte le. 
Persze nem egyedül.
Mi felnőttek is kellünk hozzá. 
De főleg ő.
Persze voltak nehéz percek. 
Amikor a kisgyermek, a szívem csücske, a legnagyobb tanítómesterem, szóval a kisgyermek bent sírt, én meg kint a konyhában. 
Persze. 
Nehéz percek. 
De mégy előre. 
Egyszerűen mert van célod.

Neked vannak KAPCSOLATI CÉLJAID?
Amikor a kapcsolataidban látsz egy problémát, megoldandó feladatot, és elkezded megoldani azt? 
Vagy a társadat-gyerekedet segíted, hogy vegye az éppen aktuális akadályt? Például ilyen cél szokott lenni, hogy nem tudjuk megbeszélni a gyereknevelésben eltérő véleményünket. Cél?
Félek, hogy elveszítem a munkámat, így otthon is feszült vagyok? Cél?

Sokszor nem vesszük az akadályt. Az éppen aktuálisat. Mert nem gondolkodunk fejlődésben. Nem gondolkodunk célokban! Sokan nem is akarnak fejlődni. 
Nem akarnak kijönni a bajból, nem is akarnak szembenézni az akadály megugrásának lehetőségeivel. 
Ők oxigénért jönnek hozzám, mert még szarban vannak, és nekik elég a szarral való simogatás is. Egy kis oxigén, hogy újra alámerülhessenek a céltalan, problémákkal teli életükbe. 
Nem megoldani akarnak, hanem túlélni. Én szarral senkit nem simogatok. 

Ma van a születésnapom. Az alkalomra a főnökeimtől kaptam ajándékba az Ölelj át! című könyvet, szakmámba vágó, a párkapcsolatokról szól. Szerző: Sue Johnson. (Mindenkinek ilyen főnököket kívánok!) Innen részletek:

„Egymás oltalmában élünk.” – kelta mondás

„ A világ legfejlettebb társadalmaiban járványos méreteket ölt a szorongás és a depresszió. A szeretteinkkel való konfliktus és a tőlük kapott ellenséges kritika növeli az önmagunkban való kételkedés és a tehetetlenség érzését, melyek a depresszió tipikus kiváltói. Szeretteinktől megerősítésre van szükségünk. A kutatók állítják, hogy a kapcsolati stressz tízszeresére növeli a depresszió kockázatát. Ez rossz hír. De van jó hír is. Több száz tanulmány bizonyítja, hogy a másokkal való pozitív , szeretetteljes kapcsolatok védelmet nyújtanak a stresszel szemben, és segítenek hatékonyabban megküzdeni az élet kihívásaival és traumáival.”

 „AZ ÉRZELMI ÉHEZÉS LÉTEZŐ VALÓSÁG, ÉS A SZERETETTELJES KAPCSOLAT UGYANOLYAN FONTOS, MINT A TESTI TÁPLÁLÁS.”

„A szeretetet soha nem érthetjük meg teljesen. Minél többet ismerünk meg belőle, annál jobban látjuk, hogy mennyi mindent nem tudunk még róla. Cummings, a költő írja: „Mindig lesz egy szebb válasz, amely egy még szebb kérdést tesz fel. „

Szükségünk van egymásra, hogy megugorhassuk a számtalan akadályt. 
Hogy elérjük a célt. 
ÉLSZ?

Hajdú Éva
life coach-fejlesztő
családi mediátor
párkapcsolati coach