"Aki egybeforr a túlpartra vezető kötéllel,
az átjut rajta.”

Dr. Szigeti Jenő tanár úr,  -aki egyik példaképem egyedülálló tudása, embersége, egy életen át tartó munkássága okán- egyik könyvének címe: Vallomások a szeretet titkáról.

A könyv több, mint száz rövid elmélkedést tartalmaz. Az egyikben egy mesét oszt meg velünk.
Címe: KÖTÉL A SZAKADÉK FÖLÖTT.

„Egy régi taoista kínai mese szerint a császár két csirkefogót halálra akart ítélni. Tanácsadói –akik féltették népszerűségüket-, egy különös javaslattal álltak elő. Feszíttessen ki a császár egy mély szakadék fölé egy kötelet. Amelyik bűnös át jut a kötélen, azé a kegyelem, amelyik lezuhan, az bűnhődik. Így is történt.

Az első csirkefogó átment a kötélen, mert nem a mélységet figyelte, és nem keresett kapaszkodókat. Mindig csak arra gondolt: nekem élnem kell, nekem át kell jutnom a kötélen. A másik azért zuhant le a szakadékba, mert a mélységre figyelt, és mindig arra gondolt, hogyha zuhanok, hol találok kapaszkodókat.

A tanulság: akinek a tátongó mélységhez, a kapaszkodó hiányához van köze, megsemmisül. Aki egybeforr a túlpartra vezető kötéllel, az átjut rajta.

A félelem nagyon veszélyes, olyasvalami, mint a kábítószer, mert rá lehet szokni. Persze a legtöbb ember szokott félni.

A felém hangzó kérdés az: beleragadok-e a félelembe? Hagyom-e elhatalmasodni magamon a zsibbasztó kétségbeesést? Mindnyájunknak meg kell tanulnunk eggyé válni a kötéllel, azonosulni azzal, amit csinálunk, felfedezni a kötélben Isten lehetőségét. Csak így juthatunk át a szakadék fölött a túlsó partra.” (66-67.o.)

Én az az első csirkefogó akarok lenni, aki nem a mélységet nézi (miért ne oldjam meg, miért hátráljak ki a felelősségem alól, miért félek, miért féljek, biztos nem sikerül, mer a másik már megint), de nem is a kapaszkodókat akarom keresni (a kifogásokat, sunyizásokat, megmagyarázásokat, magyarázkodásokat, önbecsapásokat).
Egyszerűen csak át akarok jutni, megoldani akarom. Bátorság!
Ezt akarom.
Ezért kapaszkodok.
Ezért igyekszem. 
Ezt gyakorlom.
Ezért figyelek. 
Ezért élek. 

Te mit kezdesz a kötéllel?

Kislányomat meg szoktam kérdezni, hogy ma milyen volt a napja.
Választhat.
Napos.
Vagy napos, de kis felhők is voltak az égen, vagy nagyon felhős.
Azt válaszolja leggyakrabban, hogy "napos, de kicsit felhős, anya."
Szoktam neki mondani, hogy nem baj, ha felhők is vannak.
A felhők jönnek, mennek. Kúsznak el felettünk. Mi lenne, ha állandóan sütne ránk a napocska?
Belekukulnánk. Nem tudnánk felfrissülni.

Van, amikor kislányom nyűgös, sír, igyekszem megnyugtatni.
Aztán átmegy rajta az érzés. A fájdalom. A félelem.
Ekkor szokta mondani, hogy "anya, már megnyugodtam." 
Elkúsztak a felhők. Átjutott a kötélen a túlpartra!

Ha te nem tudsz átjutni a túlpartra, hogyan tudod erre megtanítani a gyerekedet?
Hogyan tudod támogatni a társadat a párkapcsolatban? Hogyan?
Ebben az embertelen, kusza, ideges, feszült korban?
Amikor az ember egyre kevésbé érték?
Amikor a materiális-kézzel fogható haszon az egyetlen érték?

Amikor a mélység alattad?
Mire figyelsz?
Arra, hogy mid nincs, mit nem lehet?
Vagy arra, hogy mid van, és mit lehet?
Arra, hogy mi van, vagy arra, hogy mi lesz?

Te mit kezdesz a kötéllel?

Emlékszem, fiatal felnőttként mennyire céltalan voltam. A tanmese nekem a célok fontosságáról is szól, és magáról a céltudatosságról. Fiatal felnőttként leghalványabb gőzöm sem volt, mit akarok. Akkor még nem, ma már meg tudom fogalmazni, mit éreztem akkor. Egy hatalmas térben láttam magamat, ahol ködös levegő vesz körül, nem látok el az orromig sem. Iszonyatos kiszolgáltatottságot éreztem, de azt sem tudtam, minek vagyok kiszolgáltatva. A semmi közepén vagyok? Vagy ki vagyok lógatva egy szakadék széléről a mélybe? Nem tudtam eldönteni, hisz itt én semmit nem láttam! Ekkor kezdődött el a Szorongás Nagyúr és köztem lévő kábé 20 éves közelharc. Én győztem. Ma már én irányítok, és tudom, hogy ő bármikor átveheti felettem az irányítást. Céltalan voltam. Nem tudtam, mivel mit akarok kezdeni. Ez a céltalanság volt a ködös-fehér-űr körülöttem. Igen! Ha akkor, amikor Szorongás Nagyúr folytogatott, és én a mélységgel vagyok elfoglalva és nem a kötéllel, ma talán nem is élek. Nem írhatnám le a mondatot: én győztem...

A coaching a célválasztás, célteljesítés művészete is. Megtanított arra, hogy VANNAK NAPI CÉLOK. Mindig azt éreztem, azt gondoltam, hogy a cél CSAK valami olyasmi lehet, ami NAGY, HATALMAS! Nagyon híresnek kell lenni, a LEGhatalmasabb hegyet kell megmászni, a LEGelsőnek lenni, a LEGhangosabbnak lenni, a LEGsikeresebbnek lenni.

A coaching és egy önismereti csoport tanított meg arra, hogy a legnemesebb cél így hangzik:
"CSAK A MAI NAP."
"MINDIG MA VAN."
A legfontosabb cél NEM a LEGLEGLEG, hanem a hétköznapi. És a KAPCSOLATI CÉL, AMI MÉG  a legfontosabb cél az életemben. Például célom, tanulásom, hogy türelmes legyek a kislányommal, mert alkatilag minden vagyok, csak türelmes nem. Célom ez a türelmesség. Férjemmel célom -kapcsolati cél-, hogy a sok hétköznapi nehézség ne válasszon el minket, hogy naponta éreztessem felé, hogy szeretem őt és figyelek rá. Meló van bébi!
Cél a munkámban, a coaching megbeszéléseken, hogy mélyen figyeljek a társamra, hogy úgy alakuljon az a megbeszélés, hogy észrevegyem azokat a pontokat, amikkel valóban dolgoznunk kell. Minél mélyebben tudok belehelyezkedni egy ilyen megbeszélésbe, annál pontosabb-és-hatékonyabb eredmény várható.


Több mint 20 éve találkoztam ezzel a mesével. Afrikai népmese. Sokszor elmeséltem már a kislányomnak. Ő úgy szokta kérni ezt a mesét, hogy "anya, elmondod a kismadarat?" A hasznaldfel.hu-n találtam meg most a történetet, az eredetit nem találom:

A pici kolibri anélkül, hogy lassított volna, reptében így szólt a bámészkodóknak: „Megteszek mindent, amire csak képes vagyok.” Majd folytatta útját a tóhoz, és újabb néhány csepp vízzel tovább oltotta az erdőtüzet."

"Egyedül tőled függ, mire használod az erődet."
(Popper Péter)