kötél a szakadék fölött: "anya, már megnyugodtam."
2020. június 09. írta: Hajdú Éva

kötél a szakadék fölött: "anya, már megnyugodtam."

 

 images_4.jpg

"Aki egybeforr a túlpartra vezető kötéllel,
az átjut rajta.”

 

Dr. Szigeti Jenő tanár úr,  -aki egyik példaképem egyedülálló tudása, embersége, egy életen át tartó munkássága okán- egyik könyvének címe: Vallomások a szeretet titkáról.

A könyv több, mint száz rövid elmélkedést tartalmaz. Az egyikben egy mesét oszt meg velünk.
Címe: KÖTÉL A SZAKADÉK FÖLÖTT.

„Egy régi taoista kínai mese szerint a császár két csirkefogót halálra akart ítélni. Tanácsadói –akik féltették népszerűségüket-, egy különös javaslattal álltak elő. Feszíttessen ki a császár egy mély szakadék fölé egy kötelet. Amelyik bűnös át jut a kötélen, azé a kegyelem, amelyik lezuhan, az bűnhődik. Így is történt.

Az első csirkefogó átment a kötélen, mert nem a mélységet figyelte, és nem keresett kapaszkodókat. Mindig csak arra gondolt: nekem élnem kell, nekem át kell jutnom a kötélen. A másik azért zuhant le a szakadékba, mert a mélységre figyelt, és mindig arra gondolt, hogyha zuhanok, hol találok kapaszkodókat.

A tanulság: akinek a tátongó mélységhez, a kapaszkodó hiányához van köze, megsemmisül. Aki egybeforr a túlpartra vezető kötéllel, az átjut rajta.

A félelem nagyon veszélyes, olyasvalami, mint a kábítószer, mert rá lehet szokni. Persze a legtöbb ember szokott félni.

A felém hangzó kérdés az: beleragadok-e a félelembe? Hagyom-e elhatalmasodni magamon a zsibbasztó kétségbeesést? Mindnyájunknak meg kell tanulnunk eggyé válni a kötéllel, azonosulni azzal, amit csinálunk, felfedezni a kötélben Isten lehetőségét. Csak így juthatunk át a szakadék fölött a túlsó partra.” (66-67.o.)

Én az az első csirkefogó akarok lenni, aki nem a mélységet nézi (miért ne oldjam meg, miért hátráljak ki a felelősségem alól, miért félek, miért féljek, biztos nem sikerül, mer a másik már megint), de nem is a kapaszkodókat akarom keresni (a kifogásokat, sunyizásokat, megmagyarázásokat, magyarázkodásokat, önbecsapásokat).
Egyszerűen csak át akarok jutni, megoldani akarom. Bátorság!
Ezt akarom.
Ezért kapaszkodok.
Ezért igyekszem. 
Ezt gyakorlom.
Ezért figyelek. 
Ezért élek. 

Te mit kezdesz a kötéllel?

Kislányomat meg szoktam kérdezni, hogy ma milyen volt a napja.
Választhat.
Napos.
Vagy napos, de kis felhők is voltak az égen, vagy nagyon felhős.
Azt válaszolja leggyakrabban, hogy "napos, de kicsit felhős, anya."
Szoktam neki mondani, hogy nem baj, ha felhők is vannak.
A felhők jönnek, mennek. Kúsznak el felettünk. Mi lenne, ha állandóan sütne ránk a napocska?
Belekukulnánk. Nem tudnánk felfrissülni.

Van, amikor kislányom nyűgös, sír, igyekszem megnyugtatni.
Aztán átmegy rajta az érzés. A fájdalom. A félelem.
Ekkor szokta mondani, hogy "anya, már megnyugodtam." 
Elkúsztak a felhők. Átjutott a kötélen a túlpartra!

Ha te nem tudsz átjutni a túlpartra, hogyan tudod erre megtanítani a gyerekedet?
Hogyan tudod támogatni a társadat a párkapcsolatban? Hogyan?
Ebben az embertelen, kusza, ideges, feszült korban?
Amikor az ember egyre kevésbé érték?
Amikor a materiális-kézzel fogható haszon az egyetlen érték?

Amikor a mélység alattad?
Mire figyelsz?
Arra, hogy mid nincs, mit nem lehet?
Vagy arra, hogy mid van, és mit lehet?
Arra, hogy mi van, vagy arra, hogy mi lesz?

Te mit kezdesz a kötéllel?

Emlékszem, fiatal felnőttként mennyire céltalan voltam. A tanmese nekem a célok fontosságáról is szól, és magáról a céltudatosságról. Fiatal felnőttként leghalványabb gőzöm sem volt, mit akarok. Akkor még nem, ma már meg tudom fogalmazni, mit éreztem akkor. Egy hatalmas térben láttam magamat, ahol ködös levegő vesz körül, nem látok el az orromig sem. Iszonyatos kiszolgáltatottságot éreztem, de azt sem tudtam, minek vagyok kiszolgáltatva. A semmi közepén vagyok? Vagy ki vagyok lógatva egy szakadék széléről a mélybe? Nem tudtam eldönteni, hisz itt én semmit nem láttam! Ekkor kezdődött el a Szorongás Nagyúr és köztem lévő kábé 20 éves közelharc. Én győztem. Ma már én irányítok, és tudom, hogy ő bármikor átveheti felettem az irányítást. Céltalan voltam. Nem tudtam, mivel mit akarok kezdeni. Ez a céltalanság volt a ködös-fehér-űr körülöttem. Igen! Ha akkor, amikor Szorongás Nagyúr folytogatott, és én a mélységgel vagyok elfoglalva és nem a kötéllel, ma talán nem is élek. Nem írhatnám le a mondatot: én győztem...

A coaching a célválasztás, célteljesítés művészete is. Megtanított arra, hogy VANNAK NAPI CÉLOK. Mindig azt éreztem, azt gondoltam, hogy a cél CSAK valami olyasmi lehet, ami NAGY, HATALMAS! Nagyon híresnek kell lenni, a LEGhatalmasabb hegyet kell megmászni, a LEGelsőnek lenni, a LEGhangosabbnak lenni, a LEGsikeresebbnek lenni.

A coaching és egy önismereti csoport tanított meg arra, hogy a legnemesebb cél így hangzik:
"CSAK A MAI NAP."
"MINDIG MA VAN."
A legfontosabb cél NEM a LEGLEGLEG, hanem a hétköznapi. És a KAPCSOLATI CÉL, AMI MÉG  a legfontosabb cél az életemben. Például célom, tanulásom, hogy türelmes legyek a kislányommal, mert alkatilag minden vagyok, csak türelmes nem. Célom ez a türelmesség. Férjemmel célom -kapcsolati cél-, hogy a sok hétköznapi nehézség ne válasszon el minket, hogy naponta éreztessem felé, hogy szeretem őt és figyelek rá. Meló van bébi!
Cél a munkámban, a coaching megbeszéléseken, hogy mélyen figyeljek a társamra, hogy úgy alakuljon az a megbeszélés, hogy észrevegyem azokat a pontokat, amikkel valóban dolgoznunk kell. Minél mélyebben tudok belehelyezkedni egy ilyen megbeszélésbe, annál pontosabb-és-hatékonyabb eredmény várható.

images_4.jpg
Több mint 20 éve találkoztam ezzel a mesével. Afrikai népmese. Sokszor elmeséltem már a kislányomnak. Ő úgy szokta kérni ezt a mesét, hogy "anya, elmondod a kismadarat?" A hasznaldfel.hu-n találtam meg most a történetet, az eredetit nem találom:

"Történt egyszer, hogy egy hatalmas, gyönyörű erdőben tűz ütött ki. Pusztítani vágyó, felelőtlen emberek okozták a tüzet, ami igen hamar szétterjedt, rengeteg növény és állat életét követelve. Aki csak tudott menekült: elefántok, kígyók, madarak, majmok, és az erdő összes többi lakója kétségbeesetten próbálta elhagyni otthonát, hogy életben maradjon. A lángok pedig csak egyre hatalmasabbá váltak, és egyre nagyobb területeket felemésztve csapkodtak.
„Mi lesz most velünk?” – zokogtak az erdőből kijutott állatok, miközben tehetetlenül nézték szeretett otthonuk pusztulását. Voltak köztük, akik dühösen keresték a felelőst, mások a sors kezét vélték felfedezni a történtek mögött, megint mások csak jajveszékelve futkorásztak fel-alá, de egy dologban mindannyian hasonlítottak: mindenkinek csak szavai voltak, tettei senkinek.
Kivéve egy valakit. A nagy felfordulás közepette néhányan arra lettek figyelmesek, hogy egy aprócska kolibri repül el fölöttük időről időre. Be az erdőbe, majd ki az erdőből. Be, majd ki. Újra és újra. Az állatok döbbenten nézték a kolibrit, aki az erdőből kiérve a közeli tó felé vette az irányt, ott a piciny csőrébe felvett néhány csepp vizet, majd az erdő fölé repülve a lángokra dobta a vízcseppeket.
Míg a többiek csak panaszkodtak vagy siránkoztak, a pici kolibri nem foglalkozott senkivel és semmivel, csak kitartóan hordta a vízcseppeket. „Mit csinál ez?! De ostoba, hiszen hatalmas a tűz, ő meg olyan picike! Az a néhány csepp úgysem elég semmire!” – sóhajtoztak értetlenkedve az erdei állatok. Végül egyikük oda is kiáltott a pici kolibrinek, aki ismét a tó felé tartva egy újabb kör vizet készült felszedni:
„Ne legyél ostoba! Hiszen látod mekkora a tűz, semmit nem ér, amit csinálsz!”
A pici kolibri anélkül, hogy lassított volna, reptében így szólt a bámészkodóknak: „Megteszek mindent, amire csak képes vagyok.” Majd folytatta útját a tóhoz, és újabb néhány csepp vízzel tovább oltotta az erdőtüzet."

ad19684caf335aacd6289b2716198dd1.jpg
Megteszem azt, amire képes vagyok! Nem többet. Nem kevesebbet. De azt megteszem!
Mert naponta van szükségünk arra, hogy átjussunk a másik partra!
Ahogy csirkefogónk tette. 
"Az első csirkefogó átment a kötélen, mert nem a mélységet figyelte, és nem keresett kapaszkodókat. Mindig csak arra gondolt: nekem élnem kell, nekem át kell jutnom a kötélen."
A hétköznapi célokat is CSAK akkor érjük el, ha nem a mélységet nézzük, nem keresünk kapaszkodókat. Szemünket a célon tartva. Szeretni gyermeket. Szeretni társat. Szeretni. Életben tartani ezt a blogot. Írni, megosztani hitet, erőt, reményt. Nem kell tudni ki olvassa, ki nem, van-e értelme? Óh igen! Van! Múlt héten egyik ügyfelem mondja, egy vadidegen valaki, hogy valahogy megtalálta, és igen olvassa, tetszik neki.
Nem az én dolgom méregetni, mivel mi legyen. Nem rám tartozik. Rám az a kevés tartozik, amit tehetek. Tegyem! 
Kismadár akarok lenni, akinek csőrében nincs több pár csepp víznél. Mert hiszem, hogy ha valaminek értelme van, akkor ennek a munkának van. 

Ha a kislányom négyésfél évesen tanul átjutni a maga kis szakadékain -anya, megnyugodtam-, akkor felnőttként nagyobb eséllyel fog átjutni a mélyebb-veszélyesebb-félelmetesebb szakadékokon.
Ő már most fogja a kötelet.
Hogy átjusson a szakadék fölött!

Te mire használod az erődet?
Mit kezdesz a kötéllel?

"Egyedül tőled függ, mire használod az erődet."
(Popper Péter)

he.jpg

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jokepubeszelgetesek.blog.hu/api/trackback/id/tr2315763526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása