Tegnap játék közben. 
Ott vagyok a gyerekem közelében. 
Vagyok.
Mobiltelefonos szülők a játszótéren.
Lefelé, mobilba belemélyedve.
Vajon ilyenkor vagyok-e a gyerekemnek?

Gyereket viszem játszótérre, vagy a mobiltelefont?
Mert a kettő együtt nem megy. Még a játszótéren sem. 
Ebben sokan nem hisznek. 
Hiszek az embertelen világunk emberséges kapcsolódásaiban. 
És abban, hogy "az odafigyelés szeretet." 

Tegnap játék közben.
A kislányom odalép hozzám.
Mondja: Anya, én nem lennék, ha te nem lennel.
Megölelem, puszi, egyetértek vele, és már ott sincs, ugrik tovább játszani.

Később megint jön, mondja: Anya, én tőled kiszülettem.
Megint: 
Megölelem, puszi, egyetértek vele, és már ott sincs, ugrik tovább játszani.
Két életpillanat. 

Ez durva, gondolom én.
Mert pontosan elmondtuk neki! Pontosan tudja!
Hogy mi őt örökbe fogadtuk. 
Nem én szültem. Nevelőanyuka nevelte egy ideig.
Aztán lettem én Az Anya.
Ami vele történt, tudja!
Jobban tudja, mint bármelyik felnőtt. 
Mert ő van benne, ő érzi, ő éli át. Ő éli meg!
Ezért kérdeztem magamtól, hogy akkor erre mit lépek? Nekem ez mit jelent?

Azt jelenti, hogy Szeretet!
Ő ezt akarja látni!
És, hogy a családi kapcsolat nem csak vérségi (esetünkben nem), hanem érzelmi kapcsolat is.
Nem elég a vérségi kapcsolat az érzelmi-szeretetkapcsolódás nélkül!

Azt, hogy "én nem lennék, ha nem lennél", és hogy "én tőled kiszülettem." 
Ezt hiszi, mert ezt akarja hinni.

Emlékszem, hogy az első hónapokban, nyár volt, amikor hozzánk került:
Azt a nyarat mi ketten végig gyászoltuk. 
Ő gyászolt. 
Én meg csak ott voltam. 
Jelen. 
Mellette.
Hálás vagyok, hogy tanultam, hogy AMI fontos: A Jelenlét. Az Odafigyelés. 
"Az odafigyelés szeretet."
Hagytam, hogy szenvedjen. Mert ez a szenvedés ideje volt. 
Elveszítése egy átmeneti nevelőhelynek. Ahol nevelőanya szerette őt. 
Ahol szerették egymást! 
Az ő elvesztését kislányomnak el kellett gyászolnia. 
Gyászolt is. 
Fájt, és amikor nagyon fájt neki, sírt, és néha jól leszidott engem, éreztem, valakit hibáztatnia kell! 
Akit hibáztathat az ő nagy anya-hiány-áért, az senki más. Az én vagyok. 
Engem hibáztathat.
Hagytam, hogy hibáztasson. 
Hogy érezze, mit érez.
Hagyni, hogy tisztuljon.
Hogy múljon a fájdalom.
Jó érzés visszaemlékeznem ezekre az időkre.

Szóval azt érzem, hogy tegnap valahogy még jobban. 
Jobban érzi, hogy én vagyok az anyukája, és rám mindig számíthat. (Ezt mondom is neki.)
Hiteles szeretetre van szüksége. 
Mindig erre figyelek, hogy kapjon szeretetet. 

Azt gondolom, hogy tegnap kinevezett jobban anyukájának. 
Neki is időre van szüksége, hogy bízzon. 
Azok után, ami vele történt. 
Sokat szeretjük őt a férjemmel. 
Beszeretni. 
Beszeretni őt a családba. 
Ezzel a szeretettel elhitetni vele, hogy:
NEM TEHER, HANEM HÁTIZSAK, amit ő kapott!
Amit kapott az élettől, az nem teher, hanem tanulási lehetőség.
Fejlődési lehetőség. 
Az ő fejlődési lehetősége. 
A veszteségei teszik azzá, amivé válhat. Téged is. Engem is. Őt is. 
Azzá a nagyszerű emberré, aki most, akivé válhat és válni fog!
Mit tanultam tegnap a kislányomtól?
Azt, hogy szeretettel el tudom vele hitetni, hogy neki van családja, van anyukája. 
Ne csak az a tapasztalata legyen, hogy őt elhagyta az anyukája a kórházban, 
hanem azt a tapasztalatot is megszerezheti magának, hogy bár vele EZ MEGTÖRTÉNT (!), 
neki mégis van családja!
És a kulcsszemély, aki ezt elhitetheti vele! 
Az én vagyok.