Főzöm a gyereknek a borsófőzeléket.
Jó lett.
Nem mindig sikerül. Most jó lett.
Közben bizsereg a rádió hangja, valami azért zümmögjön a fejemben.
Elkapok egy emberi pillanatot.
Nem azért, mert kevés van, hanem mert jó.
Nem látó fiatalember beszél tapasztalatairól, vakvezető kutyájáról.
A riporter kérdezi, hogy mennyiben különbözik a két helyzet, amikor van vakvezető kutyája, és amikor nem volt. Azt mondja, hogy a kutya az EGYÜTTMŰKÖDÉS ÉLMÉNYÉT ADJA számára. Amikor a fehér botjával közlekedett, néhol nehezebb volt haladnia, de amit mond, azt nem hiszem el.
Az Együttműködés Élménye!
Teljesen ki vagyok borulva.
Kinek élmény az együttműködés!?
Húsvét hétfőn a reggel kaotikusra sikerült. A gyerekem a reggelizőasztalnál két egymásra vicsorgót lát, mert úgy összekaptunk, hogy csak na! Nem mentegetőzésből mondom, csak mondom, hogy fáradtnak, elnyűttnek éreztük magunkat. Még feladat, még feladat. Na, ez nem kellett volna. Aztán robbant a szikra.
Semmi másra nem gondoltam, csak a szokásos szómra: Együttműködés.
Gyorsan odasiettem apához, elmagyaráztam neki, hogy épp mi ment végbe bennem, a vérnyomásomat egyensúlyban igyekeztem tartani, mert robbanós vagyok, és minden idegszálammal azon voltam, hogy a béke felé tereljem a vérem, a szóm, és kisugárzó tekintetemet.
Nem tudom, érzi-e a kedves olvasó, hogy micsoda jelenlétet igényel egy kis csacska békülés. A gyerek szeme láttára. Pikk pakk, reggelizett tovább, mi meg leültünk mellé. A levegőben a béke honolt. Mert Fontos a béke. A megszakadt kapcsolat újrakötése. Együttműködtünk. Újra kötöttük a köteléket. A gyerek még csak nem is kérdezett semmit a történtek után, pedig szokott. Mert érezte ő is, hogy megnyertük a csatát.
Ha ez nem számít, akkor mi számít?
Pedig nem számít.
Nem számít a kommentekben.
Nem számít a gyerekkel való kapcsolatban.
Nem számít a párkapcsolatban.
A gyerek is ember, nem csak bábu, amit felöltöztetek, és nem csak egy száj, amit etetek.
Hanem szülőként legnagyobb felelősségem A Kapcsolat. Köztünk. Működni együtt. Együttműködni.
Mert a gyerek nem egy élettelen bábu.
A kapcsolat.
Ha ez nem számít, akkor mi számít?
Pedig nem számít.
Egy párkapcsolatban lehet fontosabb a külsőség, hogy legyen gyerek, mert a gyerek is lehet külsőség. Fontos, hogy legyen milyen-autó, meg milyen lakás, meg milyen-nyaralás.
A Kapcsolat? Az nem fontos. Pedig egy párkapcsolat nem biztos, hogy bank, ahova a pénzt gyűjtjük.
A párok közül sokan elmondják azt, hogy ezzel semmi baj nincs, anyagilag jól élnek.
De kapcsolat nincs. Ezért nem jól élnek.
És a Párbeszéd? Mindenki a magáét mondja a másikra figyelés nélkül.
Akkor alakul ki A Párbeszéd, amikor a te szavaidra RÁteszem a magamét.
Nem mellé dobálom, hanem RÁ! Figyelsz rám, aztán az én beszédemre Ráteszed a magadét.
A párbeszéd építkezés. Felfelé tart. Nem szanaszéjjel. A párbeszéd együttműködés.
Az együttműködés nem mindig egyetértés!
Ha valamiben nem értünk egyet, de párbeszédben vagyunk, az már együttműködés.
Sokan azt hiszik, hogy az együttműködésben nincs munka.
A fenti példát ezért meséltem el.
Együttműködni akartam a férjemmel, békülni.
Akarás kellett hozzá. Ahol az együttműködés NEM cél, NEM mérce, ott nem fog menni!
És.
Érzelmeimet szabályozni kellett.
Pozitív tudatállapotomat kellett fenntartani.
Sok családban, sok párkapcsolatban nyoma sincs egyiknek sem!
Nincs kultúrája az együttműködésnek!!
A felek (szülők-házastársak) számára nem mérce, nem szabály, nem érték az együttműködés.
Nem tanuljuk, nem fejlődünk az érzelmeink szabályozásában, irányításában. Kutya nehéz feladat ez, főleg azoknak, mint nekem, akiknek felnőttként a nulláról kellett megtanulniuk, hogy én irányítom az érzéseimet és nem az érzések engem, és hogy én vagyok a felelős a saját érzéseimért, és amit rám pakolsz érzést, hogy érezzem, hogy rosszul érezzem magamat, azt egyszerűen ledobhatom magamról, mint egy kabátot! Micsoda belső, embertelen meló megtanulni, hogy az én hatalmamban van eldönteni, mit érzek, és senkit sem hibáztathatok semmiért!
Együttműködéshez ott van még a pozitív hozzáállás fenntartása!
A POZITÍV BELSŐ PÁRBESZÉD!
HOGY NE AZ FUSSON A FEJEMBEN, HOGY „na ezt megint elkúrtuk, rohadt élet!”, hanem az, hogy „feladat van Éva, meg tudod oldani!”
Csak, aki teszi, tudja, mekkora lélekjelenlét szükséges egy egyszerű, otthoni helyzetben is! Mennyire a Szeretet vezérelt engem a gyerekem iránt, önmagam iránt, és a férjem iránt, hogy minél ügyesebben kibéküljünk, és a reggelit folytathassuk tovább!
Együttműködés, mint mérce. Mint cél.
Pozitív tudatállapot fenntartása!
Érzéseim irányítása.
Miért nehéz ezeknek a megtanulása?
Többek között ezért:
„A figyelmi aktusok kiindulópontja nem más, mint az érzelmi intelligencia, mert az agy felépítésének szintjén elhomályosul az érzelem és a figyelem közötti választóvonal.
A figyelemért és az érzésért felelős idegi áramköreink nemcsak sokféle átfedésben állnak, hanem az idegpályákon is osztoznak egymással, nem beszélve a köztük zajló interakciókról.”
(D. Goleman, Fókusz, 249.o.)
Mire fókuszálok??
Ha együttműködni akarok veled, akkor ehhez összhangba kell hoznom az érzéseimet is, és a tudatállapotomat is. Ehhez pedig nem kevesebb szükséges, mint hogy újra programozzam az agyamat! Új szokást tanuljak meg! Kedvenc gondolatom ide, amit Covey-tól idézek, nem szó szerint:
Én vagyok a programozó. Én írom a programot. Én futtatom a programot.
Nem mindegy, milyen programok, milyen szokások futnak az életünkben!
Az együttműködésben mindenkinek igaza van.
Mert mindenki, amit mond, abban van igazság-valóság tartalom.
Mindenkinek meg van a maga igazsága.
Ezért mindenkinek van igaza!
Minden kommentelőnek van igazságtartalma!
A megbeszéléseken a munkámban, amikor valaki újra és újra kimondja: „nekem van igazam”, akkor meg szoktam kérdezni, miért hajtogatja ezt?, miért mondogatja ezt?, neki mit jelent? Ekkor szokták kezdeni megérteni az emberek, hogy mennyire nem figyelnek egymásra!
Hogy mennyire nem is gondolnak arra, hogy „együttműködés”!
Win-win, azaz nyertes-nyertes megegyezés? Kialakul a „KÖZÖS”.
Nem a nyuszi hozza.
Ebben a megegyezésben elégedett mindenki. Miért? Mert nem egy valaki igazsága érvényesül, hanem a Párbeszéd folyamatában kialakítunk egy harmadik, felettünk lévő, magasabb szintű megegyezést.
Ez a win-win!
Ez az együttműködés!
Ez a Kölcsönösség!
Miért nincs kapcsolat együttműködés nélkül? Idézet:
"Mindnyájan hajlamosak vagyunk rá, hogy azt gondoljuk, olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek azok valójában, vagyis objektív a látásmódunk.
Ez azonban nem így van.
Nem olyannak látjuk a világot, amilyen, hanem olyannak, amilyenek mi vagyunk - vagy amilyen látásmódra kondicionáltak minket. Amikor kinyitjuk a szánkat, hogy elmondjuk, mit látunk, valójában önmagunkat készülünk bemutatni; az észleléseinket, a paradigmáinkat. Ha mások nem értenek egyet velünk, rögtön azt gondoljuk, hogy velük van a gond.
Minden ember a maga egyedi tapasztalatainak lencséjén keresztül szemléli a világot." (Dr. S. Covey)
Melyik székben ülök? –kérdezi Covey.
Mindenki a maga székéből lát rá a helyzetre: egyedi tapasztalat!
Ez teljesen emberi.
Ezért mondtam az előbb fent, hogy mindenkinek igaza van.
Ezért felesleges hajtogatnod, hogy neked van igazad.
Mert tudjuk.
Azt is tudjuk, hogy nem csak neked van igazad.
Hanem nekem is.
Mind a ketten arról beszélünk, amit látunk a saját székünkből ülve.
Mást látunk.
Ez emberi.
És ezt az emberit, mélyen egyedi emberit bántjuk és nyomjuk el egymásban, amikor nem figyelünk egymásra, nem fontos az együtt-működés. Mert te is, én is a saját ATTITŰD-öm szerint nézek rá.
Amin veszekszünk, arról mind a kettőnknek meg van a saját érzése, saját tapasztalása és saját értelmezése. Ez a három az attitűd. Látod? Ez vagy te. Ez vagyok én. Saját érzés. Saját értelmezés. Saját tapasztalás. Mi ezzel a baj? Semmi. Mert sajátságos vagy. Értékes vagy. Saját attitűdöddel. Ember vagy! De én is ember vagyok!
A baj az együttműködés hiánya. A párbeszéd hiánya.
„Nem a győzelem a fontos, hanem a nyereség.” (Dr. S. Covey)
Mindegyik kommunikációs modell, amiket ismerek, ugyan arról szól.
A helyes kommunikáció mindig konfliktus kezelést is jelent egyben.
Ha jól akarok kommunikálni, akkor oda figyelek bizonyos elemekre.
Egy példa:
Azt hittem, nem jössz! Majd felrobbanok az idegtől! Itt várok rád, már tíz perce. Rosszul esik, hogy késve érkeztél. Hívtalak. Azt javaslom, hogy legközelebb, ha megbeszélünk egy találkozót, előtte hívjuk egymást, hogy tényleg el tudsz-e jönni, és ha nem érlek el, ahogy most, akkor javaslom, hogy 2 percet várok, többet nem, és már léptem is. Azért örülök, hogy a mai megbeszélésünket megtartjuk. Mit gondolsz minderről?
És te olvasó mit gondolsz, ha ilyen szavakkal vagy jól leszúrva?
„Nem a győzelem a fontos, hanem a nyereség.” (Dr. S. Covey)
Ha jól akarok kommunikálni, akkor oda figyelek bizonyos elemekre.
Nézzük meg ezeket az elemeket:
- Nem az észt osztom neked. Nem kritizállak. Magamról beszélek: elmondhatom, ÉN mit érzek, ÉN mit gondolok, ÉN miként látom a tényeket, ÉN milyen megoldást javaslok, ÉN milyen előnyét látom a javasolt megoldásomnak.
Vagy egy másik modell szerint:
- Elmondhatom ÉN mit érzek, elmondhatom NEKEM mire van szükségem a helyzetben, elmondhatom milyen lehetőségeket látok, elmondhatom ÉN milyen közös pontokat látok, amik minket érintenek a konfliktushelyzetben, és elmondhatom ÉN miért-miben értelek meg téged, vagyis EMPATIKUS vagyok közben veled.
Amikor az egyik fél a másikat kritizálja, a munkámban azt látom, hogy elmarad egy szó. Ez a szó a „SZERINTEM”.
Az én szerintem…
A fenti elemek mindegyike erről szól, hogy én szerintem.
Hogy én mit érzek, én mit gondolok, stb.
Jogom van ehhez.
Ahhoz nincs jogom, hogy elvegyem a másik embertől a saját részét.
Nekem van egy szerintem. Neki is van egy szerintem-je!
Az a durva, hogy ilyenkor az ember megteszi magát mércének.
Pedig NEM TE VAGY A MÉRCE!
A másikat pedig azért hibáztatod, hogy nem térdel le előtted, mint egy isten előtt, és nem ad hálát azért, hogy elnyomod?
Egy ember nem lehet mércéje egy másik embernek.
A NÉGY önző válasz a másik ember folytonos legyőzésétől lesz önző.
A négy önző válasz: tanácsadás, minősítés, faggatózás, értelmezés.
Álljunk meg egy szóra!
Nincs szükség még véletlenül sem arra, hogy faggatózzak, amikor látom, hogy a gyerekem bajban van? Vagy a férjem hallgatag és kimondásra van szüksége, csak nem bír megszólalni?
Nincs szükségünk minősítésre, más szóval visszajelzésre?
Baj, ha tanácsot kérek tőled, hisz erre van szükségem?
Dehogy baj.
Azért lesz önző a négy önző válasz, mert hiányzik belőle az együttműködés.
Hiányzik belőle a figyelés az ember-társra. Mert az odafigyelés szeretet.
"Az együttműködés az odafigyelésről szól." (E. Aronson)
„Ha figyelünk valakire, akkor meghallgatjuk, bizonyos értelemben elfogadjuk, amit mond.
Ha nem vagyok hajlandó meghallgatni, az olyan, mintha számomra nem is létezne."
(John Lukacs)
Létezzünk egymásnak.
Mert kiborultam és azóta is kiborulok, amikor láttam, hogy a kisgyerek felemeli a kezét az égnek, anyukája felé, és hangosan sírva könyörög neki, hogy „anya, adj egy szeretetölelést”, és az anya tovább löki a gyereket és mondja, hogy „szeretet, ja” és vállon löki a gyereket, hogy menjen már tovább, akkor hiszem, tudom, hogy ő nem akart rosszat a gyerekének.
Csak épp nem figyelt rá.
És ezt még észre sem vette!
Minden nap tesz ilyet.
És az édesanya még csak nem is tudja, hogy most teszi tönkre a gyerekét.
Nem veszi észre.
És nem is tudja.
"EMBER nem öl embert - eddig sem ölt, és ezután sem fog. Akik embert ölnek, a másik embert tárgynak nézik. Az ölést az elszigeteltség vagy a szétszakadt kötelék tudatállapotában követik el. A gyilkosnak a másik embert tárgynak vagy likvidálandó ellenségnek kell tekintenie. Ha az a tárgy bármely pillanatban emberi lénnyé változik - személlyé, aki empátiát vált ki a gyilkosból -, az erőszakos cselekménynek azon nyomban vége szakad.
(G. Kohlrieser, Túszok a tárgyalóasztalnál, 147-8.o.)
Vajon hányszor ölök egy nap?
Ahogy esetleg beleokádok az arcodba, tiszteletlen vagyok veled. A gyomrod beremeg. Könnyes lesz a szemed. A lábad remeg. Mert ez a social pain. A Szociális Fájdalom. A testünkben valóságos sebek keletkeznek! Ezért mondják, hogy szavakkal ölni lehet. Ezért érezzük, hogy a másik szava-bánásmódja-hatása fáj, mert belül is megsebzett téged. Amikor szavakkal, kapcsolati hatással, elnyomó kommunikációval beszélek a másikkal. A szavak ölhetnek.
Az Együttműködés Élménye.
Ennek az élménynek a fontosságáról, a gyönyörűségéről és irgalmatlan nehézségeiről szerettem volna megosztani most itt.
„Ha figyelünk valakire, akkor meghallgatjuk, bizonyos értelemben elfogadjuk, amit mond.
Ha nem vagyok hajlandó meghallgatni, az olyan, mintha számomra nem is létezne."
(John Lukacs)
Létezni. Egymásnak.
