„Hálás vagyok, hogy változhatok.”

A nagy mélységet megjárt emberektől tanultam egy önismereti csoportban.
Ott mondogatták sokat.
Máshol nagyon nem hallottam ilyet.
Ebbe az önismereti csoportba jártam hét évet.
Amíg nem járom ki a 7 éves iskolámat, addig jogom sincs a mentális egészségemhez.
Szembe néztem a kínommal, amiből éveken keresztül úgy tűnt, hogy lehetetlen felállnom. Mégis talpra álltam. Az Isten, a saját és mások segítségével. Vagyis nem ment egyedül.
A 7 év csak arra kellett, hogy valahogy alapot szerezzek, amire el kezdhetek építkezni.
Micsoda érték lett az életemben a lelki egészségem!
Mekkora érték a mentális erő?



Nem rég jelezte vissza egyik ügyfelem, hogy „köszönöm, hogy segítesz. Amikor eljövök tőled, jobban érzem magam.”
Hogy van ez? Hiszen szembesül! Égeti a kín! Mégis jobban van ettől? Hogy van ez?
Akik együtt dolgoztak már velem, azok tudják, hogy szembesülős-nem megúszós beszélgetések ezek.
„Hálás vagyok, hogy változhatok.”

A napokban hívott egy régebbi csoporttag. Elmondta, hogy a csoportban téma volt a határaink. Édesanyjával szemben volt szüksége határt szabnia, tanulni nemet mondani. Elmondta nekem, hogy a csoport után eltelt két év. Amikor meg merte tenni. Amiben változott. Fejlődött. Mert nemet mondani, amitől jobb lett a kapcsolatuk.
„Hálás vagyok, hogy változhatok.”

A covid első hulláma még jól ment. A másodikban a férjemmel olyan kegyetlen veszekedéseink voltak, hogy érzelmileg teljesen összetörtem, és azt éreztem, hogy ez megoldhatatlan. Helyzet van. Min változtassak magamban? A lelkemet kellett megerőszakolnom, ha szeretem magam. Elhatároztam, hogy azt tanulhatom meg ebben a helyzetben, hogy nem (csak) visszaugatok a férjemnek, hanem befogom a számat. Vagy odamegyek hozzá. És szeretetet adok neki. „Hálás vagyok, hogy változhatok.”
Azt a változást gyakoroltam, hogy szeressem őt ilyenkor is. Szép a duma. De nekem nem volt könnyű kiviteleznem. Csak ezzel a fókusszal tudtam magamat kordában tartani, nem még jobban elmérgesíteni a helyzetet, és nem még több fájdalomérzetet adni magamnak. Azt bírom a férjemben, hogy nem mindig, de majdnem mindig úgy hatott rá a szeretet-közeledésem, hogy lenyugodott tőle. Vhogy kifejezte háláját. Micsoda Erő ez a szeretet?
„Hálás vagyok, hogy változhatok.”

A gyerekem kakil. Ül a vécén. Ajtó kinyitva. Befejezted? –sürgetem szegényt. Látja, hogy a folyosón fel-alá rohangálok hajamat tépve, hogy „ezt megbeszélem apáddal!”, „ilyen több nem lesz, hogy mesét néztek indulás előtt!”, „kész vagy már?”-sürgetem.
Gyerek mondja, hogy még nincs kész.
Kocsiban már röhögünk, de gyerek elnéz az ablakom ki. Inkább ne rám kelljen néznie.
Megértem.
Hálás vagyok, hogy változhatok?
Belegondoltam, hogy ha visszafogom magam, nem nyomom már megint túl az érzéseimet, akkor is odaérünk. Azért voltam kiborulva, mert már kétszer elkéstünk. Gyerek elsős. És tudom, nem szeretik a késést. Jesszus, gondoltam, megint elkésünk!!!!!!! Szóval zavart a helyzet. Sikerült mindenkit jól felidegesítenem. És ha visszafogom magam, akkor is úgyan úgy ér be a gyerek az iskolába: időben.
Hálás vagyok, hogy változhatok?

Azt veszem észre, amikor összeveszek mostanában is a férjemmel, nem azért történik ez, mert nem szeretjük egymást, hanem az életünk terhei nyomasztanak minket. Ekkor jön a gyerek, az Isten látható angyala a képbe. Egyik este mondja, hogy „anya, békülj ki apával. Anya, menj oda hozzá! És mond apának, hogy szeretlek, jó éjszakát. Ha megteszed, adok neked jutalmat.”

Már aludni készültünk. Villanyok eloltva. Szorítom a gyerek kezét, és mondom, hogy jó, megyek apához, de nem könnyű. Mit is mondjak neki? –kérdezem. Gyerek ismétli: Mond apának, hogy bocsánat, szeretlek és jó éjszakát. Gyerek szorítja kezemet, mosolyog rám. A Szeretet Mosolya.

Anya, menj oda apához –kéri, mosolya kérlel. Nehezen felemelem magam. Indulok. Gyerek jön velem. Elmondom a szövegemet. Apa dünnyög vmit. A szeretet dünnyögése. Gyerek boldog. Mi még nem annyira.

Visszamegyek a szobájába vele együtt. Anya, itt a jutalmad! – és kivesz egy plüsst a száz közül az ágyából. És nekem adja.
Hálás vagyok, hogy változhatok?

Össze szoktuk a végén foglalni a megbeszéléseket. Egyik párkapcsolati megbeszélés végén mondja az egyik fél, hogy „most már legalább tudom, hogy mit csináljak másként.” Sóhaj, száj sarkában mosoly.
Hálás vagyok, hogy változhatok?