Sokan ilyen hozzáállással érkeznek párkapcsolati megbeszélésre:
1)
Nem csak rajtam múlik. Ha ő nem jön megbeszélésre, én minek menjek?
"Aki nem tart sehova, oda is jut."
2)
Nem törődök a kapcsolatommal. Nem építem. Majd fejlődik, alakul magától.
Mondjuk a kapcsolat egy bankszámla. Csak kivenni akarom belőle a javakat.
Beletenni nem akarok semmit.
És csodálkozok, hogy már semmit nem tudok kivenni belőle!
"Aki nem tart sehova, oda is jut."
3)
Nem vállalom a magam részét. Nem vállalom a felelősségemet.
Mutogatok a másikra. Hiszen a saját felelősségem NULLA százalék, a másiké 100 százalék.
"Aki nem tart sehova, oda is jut."
4)
Nem állok, hanem dőlök.
Nem tudok mentálisan megállni a saját lábamon; épp ezért dőlök rád, és roppantul csodálkozok, hogy eldőlünk. Mindketten.
Nem építem a saját személyiségemet, nem építem az erős önbecsülésemet.
Virginia Satir, a nagy név a családterápiában írja le A család együttélésének művészete című műben, hogy a család alapja két erős önbecsülésű ember.
Mert.
Ha tudom építeni magamat, akkor tudom építeni a kapcsolatomat.
Ha tudom építeni a kapcsolatomat, akkor tudom építeni a gyerekemet.
Ez a sorrend kisapám!
"Aki nem tart sehova, oda is jut."
5)
Nekem semmiben vagy apró részletekben érdemes változnom.
A másiknak kell megváltoznia!
"Aki nem tart sehova, oda is jut."
6)
Azért vagyok itt, mert küldtek - mondja ügyfelem.
Már állok is fel.
Megbeszélésnek vége.
7)
Először költözz vissza hozzám, aztán majd dolgozunk a kapcsolaton!
"Aki nem tart sehova, oda is jut."
8)
Amikor kiderül az első megbeszélés végén, hogy végülis elválunk, akkor utána már nincs szükség
több megbeszélésre. Mert hiszen elválunk!
Ekkor azért meg szoktam kérdezni, hogy tanulni-dolgozni a változásokon nem kell?
Végülis semmi dolgod a párkapcsolatoddal?
Csak annyi, hogy beadod az ügyvédnek a papírokat?
És mondjuk a gyerekek?
Adjuk tovább nekik a szar, élhetetlen mintáinkat, rossz példáinkat, hogy nekik
a jövőben véletlenül se legyen esélyük családod építeni?
Hisz jól megmutattuk nekik, hogyan NEM lehet csinálni?
Na és, ha nincs gyerek? Akkor is csak az a dolgom, hogy beadjam a papírokat, hadd járjon jól az ügyvéd?
Feldolgoznom nem kell az együtt töltött éveket?
Elengednem nem szükséges?
Megbocsátanom nem szükséges?
Levonnom a tanulságot magamról?
Nem szükséges?
Csak annyi, hogy beadom az ügyvédnek a papírokat?
Aztán elég, ha egy másik ágyban ébredek?
Gyakran ilyen hozzáállással érkeznek párkapcsolati megbeszélésre.
Semmit nem teszek bele, és mindent akarok belőle.
"Aki nem tart sehova, oda is jut."
Végül egy idézet, a legszebb számomra, amit a családról olvastam:
Személyes téren azt remélem, hogy a legnagyobb hagyatékom a családom, a boldogságuk és az életük minősége lesz.Semmi nem okozott nekem nagyobb örömet és megelégedést, mint a családom.
Ez a legfontosabb a számomra.
Egyetértek azzal a kijelentéssel, amit egyszert egy bölcs vezető tett, "semmilyen más siker nem kompenzálja az otthoni kudarcot".
Igaz a mondás, hogy a munka, amit a saját otthonodban végzel, életed legnagyobb munkája.
A család mindennél fontosabb, és sokkal több időt és figyelmet kellene ráfordítani, mint amennyit általában szoktunk.
Az emberek a munkájuk során sok száz órát töltenek azzal, hogy részletes stratégiát dolgozzanak ki, de otthon pár órát sem szánnak arra, hogy kigondolják, hogyan építhetnének fel egy erősebb családot.
Mindezzel együtt sem hiszek abban a hamis kettősségben, hogy az otthoni siker kizárólag a munkahelyi siker feláldozása árán lenne lehetséges.Ez nem a vagy - vagy esete.
Gondos tervezéssel mindkettő elérhető.
Valójában az egyik siker idézi elő a másikat.
Ugyanígy soha nem késő tiszta lappal indítani a családjával, ha elhanyagolta őket a múltban.
Dr. S. Covey: A kiemelkedően sikeres emberek hét szokása, 372.o.)
Hajdú Éva
párkapcsolati coach
családi mediátor
life coach
A mentális egészség érték.
A fejlődésnek nincs határa.
