„Ma már csak közönséges létezik.
Az arisztokrata arra a belső kényszerre épül, hogy javítson a világon. Gondoljon Don Quijote-ra, számomra ő az igazi arisztokrata. Ideálok szerint él, mindent alávet ezeknek az ideáloknak, és ott próbál segíteni, ahol tud, nagyon leegyszerűsítve.
És az arisztokrata az, akinek a társaságában mindig jól érzed magad, és nem tudod miért. Beszélsz egy királlyal, egy arisztokrata királlyal, és valamitől nagyon jól érzed magad a vele való beszélgetésben. Nem azért, mert egy királlyal beszéltél, hanem azért, mert saját méltóságod tudatára ébreszt ez a beszélgetés vagy találkozás.
Az arisztokratának mindig előrébb való az, akivel egy társaságban van. Egy olyan ideálhoz méri magatartását, amit belső szükségszerűségként él meg. Nem kényszeríti senki az arisztokratát arra, hogy egy ideál szerint éljen, ő maga valahogy a gyerekkori tanulások, a szülői környezet, ki tudja mitől, ilyenné lesz, amikor eléri a felnőtt kort. Ez a minőségi ember, aki nem önmagáért van. Nem az egója a fontos, hanem a másik egója lesz a fontos. Hogyha ez nincs, akkor minden hanyatlik, és a géniusz , aki az én értékrendszeremben mindennek a meghaladhatatlan magasa, az nem találja a kifejezési formáit.”
https://www.youtube.com/watch?v=EF3Zu4_yd60

Krasznahorkai László szavai ezek. Az íróé. Nagy becsben tartom e szavakat.
Nem szavak ezek. Életek. Létek vannak bennük.

Arisztokrata vagy?
Összegyűjtötted már azokat az embereket az életedben, kik azok, akik saját méltóságod tudatára 
ébresztenek, amikor velük vagy? Akik elhitetik veled, hogy értékes vagy?

Nekem mit jelent? Arisztokratának lenni.

Ma ebéd közben meséltem a férjemnek, hogy mit tanultam Krasznahorkai úrtól. Aztán mondtam a gyerekemnek, hogy te is arisztokrata vagy. Anya, mit jelent? –kérdezi persze. Nem olvastam fel a gyerekemnek a fenti sorokat, csak annyit mondtam neki, hogy az arisztokratával jó együtt lenni, az arisztokrata gondol másokra, ahogy te, amikor megtalálod a társad kulacsát az ebédlőben, és odaviszed neki, a kezébe adod. Ennek örül a társad, és te is örülsz. Ekkor arisztokrata vagy.

Ma ebéd közben elkezdi a gyerekem mereszteni a szemeit, hunyorog rám. Anya, szereted apát? –így a kérdése nekem nyomva. Szünet. Őszintén mondom Kicsim, igen, szeretem – így én.
Még nincs vége.
Apa, szereted anyát? –kérdez a gyerek.
Igen, szeretem –így apa.
Mert végig veszekedtük végül is. A Karácsonyt.
Nem egymást nem szeretjük. Hanem elviselhetetlen az élet-nyomás. És kin vezessük le, ha nem egymáson.
Amikor a gyerek így kérdez; így békít; így segít, akkor  ő arisztokrata?
És a szülőcske, mert kerülöm A szülő szót, kiöli a gyerekből ezt az arisztokratikus gondolkodást.
A gyermek még arisztokrata.

Gyermekorvosi rendelő. Ismerős anyuka vár gyerekével. Én is. A gyerek jön, megy, van. Anyuka rákezd, hagyd-már-abba-ne-már-nem-érted-hagyd-már-abba. Aztán kitépi a játékot a gyerek kezéből.
Nem! Nem azért mondom ezt, mintha én soha nem téptem ki kezéből gyerekemnek a játékot, nem ragadtam benne feszültségben a gyerekemmel. De igen!
Aztán mégis tanulni akartam. Sejteni véltem a titkot: tennem kell másként. Elhangzik a varázskérdés: mit tegyek másként?
NEM! Nem a gyerek! ÉN!
És kezdtem gereblyézni magamnak az eszközöket. Lassan. Gereblyézni. Gyűjtögetni. Az Értéket. Kezdtem tanulni, hogy ilyenkor jól időzítve jól jön egy ölelés a gyereknek. Mert árad az oxytocin és nyugszunk. Megkérdezem: miben segítsek kicsikém? Miben segíthetek? Mire van szükséged? Mert minden konfliktushelyzet oka a veszteség, amit az ember nem jól kezel. Elveszített valamit. Ezért fontos kérdés: mit veszítettél el? De ezt a kérdést senki nem értené. Ezért kérdezzük? miben segíthetek?
Vagyis Párbeszédet kezdek vele. Kapcsolódom. A párbeszéd mindig kapcsolódás! Itt semmi kapcsolódási pontot nem találtam. Eszköztelen helyzet. Korábban mondta anyuka, hogy van nekije három diplomája. Gratulálok. Hisz munka van mögötte. De. Nem érdekel hány diplomája van, mert a három diploma nem biztos, hogy jobb emberré tesz, és nem biztos, hogy ért is a szakmájához. Nem biztos. Szóval gratulálok a három dipihez, de annyira nem érdekel, mikor egy gyereket látok szenvedni mellette.

Egyébként a gyerek a fent említett helyzetben képes volt felülemelkedni önmagán, és megfogalmazta, mire van szüksége. A gyerekek, érdemes megfigyelni, hogy szükségleteiket, még ha a szülő meg sem kérdezi, de elmondják! Még hozzá hogyan!! Bámulatosan: érthetően és tömören. Anyuka ezt sem hallotta meg. Visszavágott erre is a gyerekének.
Nem akartam megszólalni. Nem mertem mondani, hogy „ezt halld meg!”, amit most mondott a gyereked! Hallgattam. Mert ott volt két szülő a váróban, nem akartam megszégyeníteni és kéretlen tanácsot adni a három dipis szülőcskének.
Talán arisztokrata voltam ott. Hogy hallgattam. És nem szégyenítettem meg a többiek előtt. Sűrű lett volna a pillanat. Erős kiigazítás a szülő eszköztelenségére. Nem akartam a megszégyenítés közelébe se menni. Mások előtt már sokszor megszégyenítettek. Tudom, milyen érzés. Ezt nem akarom adni neki.

Ebben a helyzetben számomra a gyereke volt arisztokrata, akit nemsokára úgy is  bedob egy gyermekpszichológushoz. Vajon valaha elmondja valaki az ilyen szülőcskének, hogy ELŐSZÖR a belső világát kéne felturbóznia ilyenkor, és nem elég bedobni a gyereket valahova. Először ő menjen el értékrendet építeni tanulni! Persze egy coach-hoz. Először ő kezdje el magát építeni tanulni, aztán nézze meg a csodát a gyermekén, először ő épüljön, hogy a gyermeke épülhessen!

Arisztokrata. A minőségi ember. Aki ráébreszt saját értékességtudatodra.
Most tanulok egy iskolában. A két tanárom ott. Pontosan ezt adják, főleg a világ (egyik) legjobb tanárnője. Igen. Minden egyes órán ráébreszt arra, hogy élni így érdemes. Együttműködésre törekedve. Tisztelve az életet. Magamat és másokat. Párbeszédet gerjeszteni. Mert ma szerintem ezek hiányoznak a hétköznapokban: tisztelet, párbeszéd, közösségi szellem, hogy együtt megy.
A Tanárnő minden egyes órán ezt ülteti belénk, hogy így élni…, arisztokrataként!
Ahogy Ő mondja:

"SAJÁT VILÁGODDAL ÚJÍTSD MEG A SZÖVETSÉGED!"
"ELÉG VAGYOK ÖNMAGAMNAK, MERT VAN EGY MINŐSÉGI VILÁGOM."

Azért kemény! Nem állítom, hogy értem e szavakat. De folyamatosan forgatom magamban. Mert fontos, hogy mit töltögetünk magunkba. A belső világunkba. 
Belső világ?

Amikor az igazgatónő, a gyerekem iskolájában mond olyan beszédeket, zseniális beszédek ezek számomra, amikor érzem, hogy személyesen képes elérni engem, amikor kemény és határozott, közben szavai simogantak, mégis erősek, mintha minden beszédével erősíteni akarna minket.
Ez arisztokratikus?

Amikor a gyerekem tanítói felköszöntenek a névnapomon, pedig én csak egy láthatatlan szülő vagyok, az arisztokratikus a részükről?

Amikor bemegyek egy boltba, ahova rendszeresen járok, és ott az eladó, ha van idő rá, ha nincs bent más, mindig, de mindig, sok éve megkérdezi, őszintén érdeklődik, hogy „hogy vagytok, hogy van a kislányod?”, akkor ez arisztokratikus?

Amikor a férjem egyik reggel most a napokban ujjával alig láthatóan félrenyomta a tányért és a vajat, hogy elférjen a tányérom a kis asztalon, és én ezt az apró gesztust észreveszem. Az arisztokratikus?

Miközben minden összeomlik körülöttem. 
Kérdezhetnék jobbat? 
Persze, igen. Mekkora pénzhatalmad van? Ezt is kérdezhetném.
Mindenki maga dönt, melyik oldalra áll.
Én ezt kérdezem.
Arisztokrata vagy?
Igen. A coaching. Amit csinálok. A coaching célja is: minőségi életet élni-tanulni.

Arisztokrata.
A minőségi ember.
Aki ráébreszt saját értékességtudatodra.
Olvassunk sokat Krasznahorkai Lászlótól. 

Hajdú Éva
life coach
családi mediátor
párkapcsolati coach