2022. november 11. írta: Hajdú Éva

Nem vagyok rá képes, de akkor is megcsinálom

Nem vagyok rá képes, de akkor is megcsinálom.

Ez a mondat az Apaság című filmben hangzik el.
Netflix.
Aki tudja, ha szabad javasolni, nézze meg.
Igaz történet alapján.
Egy apa. Megszületik az első gyermeke.
A felesége viszont meghal a szülés után.
Apa egyedül marad. A család szerint a fiatalember nem képes
egyedül felnevelni a gyereket. Nagyszülők kérlelik apát, hogy vehessék magukhoz az újszülöttet, hiszen az özvegy apuci biztos nem képes felnevelni egyedül a gyermekét.
De apa dönt. És ekkor hangzik el a mondat a filmben:

NEM VAGYOK RÁ KÉPES, DE AKKOR IS MEGCSINÁLOM.

Nem csak dumál.
Megcsinálja.
És az emberek körülötte végül bevallják neki, hogy „nem hittük, hogy képes vagy rá, légy büszke magadra”.

Erről szól a fejlődés. Coach vagyok. Abban dolgozom együtt emberekkel, hogy maguktól rájöjjenek, mi az az út, amiben egy nehéz helyzetüket tovább léptethetik. Minden ügy, amiben dolgozom a fejlődésről szól.

Dehát hogyan fejlesszek valakit, ha nem gondolkodik fejlődésben? Nem is gondol rá?
A napokban hívott fel egy ember. Párként dolgozhattam velük a kapcsolatuk megjavításáért.
Egyikük sem volt hajlandó beleállni a saját maga változásába, ezerrel egymásra mutogattak.
Évek teltek el. Mára egy nagyon csúnya válással küzdenek. Ez lett a magamutogatásból.
Kisgyerekek? Vannak! Torz lelki állapotban.
Amit építek, az fejlődik. Amivel nem foglalkozom, az tönkremegy.

A mentális egészség területén dolgozom. Mentális betegségeknek a közelébe sem mehetek, nem érdekelnek a mentális betegségek. Coach vagyok. Pszichológus soha nem akartam lenni. Még akkor sem, ha számos lekicsinylő reakciót kaptam másoktól: mit akarok én? Nem is vagyok pszichológus? Coach vagyok, akinek mérhető, eredményes ügyei vannak. Sőt, megkockáztatom a kijelentést, még akkor is, ha kifütyülnek, hogy ma profi coach-okra és mentálhigiénésekre nagyobb szükség van, mint nem profi pszichológusokra. Ők azok, akikkel fejlődhetek, amikor nem az ember beteg, hanem az életünk egy része.
A coaching a fejlődésről szól. Még akkor is, ha szerintem a legtöbb embernek gőze sincs, mi az.
A mentális egészség nem egy szaros nájlontáska, amit büntetlenül lóbálhatok, és amikor kilyukad, észre sem veszem. Pakolok bele tovább, csakhogy minden kiesik belőle. A mentális egészség egy szerszámosláda. Tele eszközökkel. Az eszközeimmel. Amiket én szereztem meg magamnak. Nem maguktól másztak bele.

ESZKÖZÖK. Amikor elmondhatom, hogy nehéz helyzetekben, hogyan nem ragadok benne állandóan gödörben, hanem hogyan léptetem magamat tovább. Vagy, ha gödörbe kerültem, hogyan SZOKTAM kimászni belőle!

Nem egyszerű eszközök ezek. Használom őket, és különböző helyzetekben különbözőféleképpen viselkednek. Sokan eljárnak szakemberhez, és a kapott tudást, erőt beledobálják egy lyukas nájlontáskába, amiből minden kiesik, még mielőtt használtuk volna. A lyukas nájlontáska nem mentális egészség. A szerszámosláda igen.

Nem a magány, a depresszió, a stressz a legnagyobb probléma. Nem az a legnagyobb baj, hogy jött a Covid. Hanem az, hogy felkészületlenül ért sokakat. A mentális egészség olyan, mint a testi egészség. Naponta teszek érte. Ha nem, jönnek a betegségek! Ha megkérdezek valakit, "Te mit teszel naponta a lelki egészségedért?", kiröhögne. A coach, a mentálhigiénés szakember mellett tanulhatjuk a lelki egészséget. A naponkénti építkezést.

Két eszközt szeretnék megemlíteni a szerszámosládámból. Ezeket a munkámban is használom.
Mire hozzám érnek emberek, túl negatívan látják a helyzetet, túl sok megoldatlan szitut-érzést kapcsolnak az adott helyzethez. Persze, hogy negatívak-motiválatlanok ekkor.

Kétféleképpen működünk egy konfliktushelyzetben:
Egyik oldal a negatív oldal, amikor értéktelennek élem meg magamat.
Ekkor szoktuk ezt tapasztalni:
NEM TUDOM MEGTENNI.
TEHETETLENNEK ÉRZEM MAGAM.
TEHETETLEN VAGYOK.
SOSEM ÉREM EL, AMIT AKAROK.

A pozitív oldalon értékesnek tudom magamat.
Ezen az oldalon egy számomra brutál mondat áll:
MINDIG VAN VÁLASZTÁSOM.
Na, ez az, amit nehéz érzelmi helyzetben szerintem a legnehezebb elhinni.
És akkor elkezdünk dolgozni. Projektet építeni.
Fantasztikus látni, mikor ügyfelem elkezd hinni, hogy van választása, nem is egy.
Covey-tól tanultam a kifejezést: VISSZANYERNI A HATALMAT ÖNMAGAM FELETT. Hú, cui prodest. Vagy kinek nem áll érdekében, hogy ilyen emberek legyünk?
Ha megkérdezed, mi a legfontosabb célom, amit át szeretnék adni ügyfeleimnek, akkor azt válaszolnám, hogy nyerjék vissza az önmagukba vetett hitüket! Nyerjék vissza a hatalmat az életük irányítása felett. Nagy szavak ezek, vagy fontosak?

A másik eszköz egy kommunikációs eszköz. Szerintem nagy tévedés azt javasolgatni embereknek, hogy kommunikálj így megy így, mert így helyes. Én egy 10 lépéses kommunikációs eszközt mutatok meg ügyfeleimnek. Nagyon egyszerű 10 gondolat. Rögtön megértik. Senki nem mondta, hogy nem értene egyet a 10 gondolattal. Viszont. Sajnos legmélyebb gyerekkori programozásunkkal nézünk szembe, legmeghatározóbb mintáink akadályozhatnak meg abban, hogy éles helyzetekben képesek legyünk fókuszálni erre a 10 szempontra:

1) Tiszteletet tanúsítok a másik fél iránt.
2) Nyertes-nyertes mentalitást tanúsítok, vagyis együttműködésre törekszem.
3) Időzítek, türelmes vagyok.
4) Kerülöm a harcot a partneremmel.
5) Empatikus vagyok.
6) Nem az észt osztom. Nem mondom meg, mit tegyél, milyen ember legyél, mit érezz a közös konfliktushelyzetünkben.
7) Határaimat kommunikálom.
8) Én- üzenetet használok: Nem azt mondom, neked mit kéne tenned, hanem SAJÁT gondolatomat osztom meg veled, hogy én mit gondolok, mit érzek, milyen megoldást-megoldásokat javaslok, és mi lehet az előnye mindennek.
9) Odafigyelést ADOK neked (Ha akarnád sem tudnád nem észrevenni, hogy Figyelek Rád; jelen vagyok.)
10) A LEGNEHEZEBB KONFLIKTUSHELYZETBEN IS pozitív visszajelzést is adok számodra: pozitív érzelmű környezet fenntartása! (Amikor én egy kritikát kapok, nem szoktam kapni mellé egyetlen kurta pozitív megjegyzést sem. Teljesen hiányzik ez a társadalmi –emberi struktúrából. Ami ennyire hiányzik még nekem, az az empátia.)

A 10 fókusz egymással szorosan összefügg. Hiszen akkor tudok például pozitív megjegyzést is fűzni egy kritikára, ha empatikus vagyok veled szemben.
Nagyon húzós változást kér ez a 10 fókusz az embertől. Ügyfeleim arra használják gyakran ezt az eszközt, tudást, hogy kiemelik belőle, mi az, amit szoktak használni, és mit nem.

A KOMMUNIKÁCIÓ A TISZTELETTEL KEZDŐDIK.
A KOMMUNIKCIÓ LELKE A VISSZAJELZÉS.
A FOLYAMATOS JELZÉS EGYMÁSNAK!

A coaching akkor eredményes az ember életében, ha nem csak az az ügy oldódik meg, amiben együtt dolgozunk, hanem elkezd a fejlődés útjára lépni az életével. Ezt két ügyfelem így fogalmazta meg: „Még az út elején járok, de hálával tartozom.”
„A segítségeddel lassan én is nyertesnek érezhetem magam.”

A mentális egészség a fejlődésről szól. Ha nincs fejlődés, nincs mentális egészség. A mentális egészség egy kultúra az ember életében. Nem lyukas nájlonzacsi.

Légkör. Egy hely, ahova van pakolni a megszerzett élettapasztalatomat, eredményeimet, megszerzett tudásomat. A fejlődés folyamatos tanulás. A tanulás gyakorlással jár. Ha megkérdezek ma egy embert: Mond, mit tanulsz éppen az életedben? Mit gyakorolsz? Milyen célod van? Milyen kapcsolati célod? Sokan hülyének néznének! Kínai! Sok embernek lövése sincs, mit jelent a fejlődés. Mennyi munka. Nem akarom elhinni, hogy akkor kezdjek el foglalkozni a lelkemmel, mikor megbetegedtem. A mentális egészség folyamatos törődés a lelkemmel. Napi teendő. És mentális egészség nincs tanulás nélkül, na meg a hála nélkül. Ezért fontos feltenni a kérdést: mit tanulsz éppen? Tanulok a napi helyzeteimből? Tudok erről beszélni? Hála? A gyerekemtől este meg szoktam kérdezni: Ma miért vagy hálás? Nem úszom meg. Visszakérdez: és te anya? Te miért vagy hálás? Micsoda kedves, fennkölt pillanatok ezek! És közös pillanatok. Ezek is összekötnek!

Tehát: A gyakorlásnak mindig van eredménye. Ez az egyéni eredményesség érzés az, ami teljesen hiányzik sokak életében. Sok tanulnivalóm volt-van coach-ként, szülőként, feleségként. Történeteimről, elvérzéseimről írok a blogon. Nekem teljesen természetes, hogy ügyfeleimmel megosztom történeteimet. Nem mások történeteit. Magamét! Amikben hibázok, elvérzek. Szülőként milyen szarul viselkedem a gyerekemmel, feleségként miként vergődök a dühömben. Amikor a közös munkát ez előre viszi, gazdagítja, akkor nem kérdés, hogy saját megéléseimet megosztom ügyfeleimmel. Mindig hálásan fogadják. A coaching-ban egyenrangú felek vagyunk. Egyenlőek vagyunk! Ügyfelemnek is van felelőssége a folyamatban, nekem is meg van a magam oldalán a saját felelősségem. Itt jut eszembe. Egy ügyfelem szeret verset írni. Hozzám is írt egy verset a folyamat végén. Bekereteztettem, féltve őrzött kincs ez a rólam írt vers. Olyan ez a vers nekem, hogy hihetetlen, hogy megtörtént velem. Nagyon hálás vagyok a munkámért.

Visszatérve a mentális egészség-kultúra szavakra. Azért is nehéz (meg gyönyörűséges is) párokkal együtt dolgozni, mert gyakran nincs kultúrájuk. Üres és lyukas nájlonzacsival érkeznek. A közös folyamatban ilyenkor az a legfontosabb dolgom, hogy megértessem velük, hogy először ne a kapcsolatért dolgozzanak, hanem az egyéni mentális egészségükért. Mert akkor tehetünk a kapcsolatunkért, ha először magunkért tanulunk meg tenni. Kínai?

Részlet az Apaság c. filmből:
„Apa! Szeretet az is, amikor anya meg apa szeretik egymást, aztán meg már nem szeretik egymást, aztán meg újra szeretik egymást?”

Ez a házasság?
Először szeretjük egymást, aztán nem, aztán megint újra tudunk. Szeretni.
Amúgy a válás is fejlődést jelent. Mert számos változással jár. Nem csak annyit jelent, hogy más ágyába bújok. Bocs!

Mentorom meséli. Mondja neki ismerőse, hogy „jó karban vagy!” Erre ő: Igen, jó karban vagyok, a férjem karjában.”

Mivel tudom, hogy tanulnivalóm van, ezért van sok pozitív megszerzett tapasztalatom magamról. Fejlődhetek. Változhatok! Büszke vagyok magamra? A büszke szót nem szeretem. Hálás vagyok magamnak, mert van tapasztalatom abban, hogy magamat legyőzhetem. Ez az erőérzés. Jedy-lovagság. Hogy képes vagyok önmagamat legyőzni. Ez ad értékesség tudatot, ez ad határokat az életemben. Ez egy tanulási folyamat. Mely tart addig, míg meghalunk.
Itt sajnos nincs hely saját történeteimre. Mekkora tanulás a házasságom. Mekkora tanulás a háromésfél évesen a gyerekem örökbefogadása. Mekkora tanulás a munkámban a coaching folyamatok megbeszéléseit előre vinni, a projektet építeni. Készülni megbeszélésről megbeszélésre!
Mert az ügyfelekkel bizony felépítünk egy projektet. Mekkora munka ez! Mi mindenre figyelünk oda. Tudnék mesélni! A gyerekemre visszatérve. Mostanában mondja gyerekem, hogy „ugye apa, anya, nem hagytok el?” Mondja ezt, mert őt elhagyták. De hát ez is folyamat. Munka! A mi családi kultúránk része az őszinteség. Mindenről lehet beszélni. Mert minden érzés emberi. Kimondható. Mert így tudom, mi van benned! Így tudom, mire van szükséged! Így tudom, miben támogathatlak.

A párokra visszatérve. Vannak a fiatal felnőttek. Akik elvérzett kapcsolattal jönnek. A társuk elhagyta őket. Ezt akarják rendezni, feldolgozni magukban. Ők még nagyon tiszták. Velük együtt dolgozni szárnyalást jelent. Nincsenek tele sérüléssel, belső sebekkel. Nyitottak a változásra. Időben érkeznek.

Ott vannak a kisgyerekes párok. Ők is időben érkeznek. Nekik már sokkal nehezebb helyzetük van, mert van sok kezeletlen sérülésük. Nekik nehezebb a fejlődés útjára lépni, mint azoknak a fiatal pároknak, ahol nincs még gyermek.

És vannak a legbrutálisabb helyzetben lévők: itt két csoportot szeretnék megnevezni.

Azok a párok, akik nem gondolkodnak fejlődésben, nekik kínai, igen, nekik vannak középiskolás, nagyobb általános iskolás gyerekeik, kábé tizen évek óta élnek együtt, és még nem gondolkodtak a fejlődésen! Itt sokkal több a felgyülemlett konfliktus és veszteség, mint az előző két csoportban. Nagyon közel vannak a váláshoz.
A másik csoport azok, akik kicsit idősebbek, gyerekeik felnőttek, ők már elváltak, új kapcsolatuk van, és ezzel az új kapcsolatból származó konfliktushelyzettel érkeznek. De legalább jönnek, jól teszik! Csernus doktort hadd idézzem, sokat jelent nekem ez a mondat: NINCS ELCSESZETT IDŐ, CSAK TANULÓPÉNZ.
Megjegyzés: minél több ideje nem törődnek a kapcsolattal, annál több és nehezebb a helyreállítandó munka, annál több a veszteség!

Ha tehetem elmondom szülőknek, hogy hogyan fejlesztem a gyerekemet. Hogyan programozom őt. Ilyeneket tanítok neki, hogy nyertes vagy az életben. Hogy: Aki elesik, fel is áll. Hogy: Királynő vagy. Hogy: Nem mindenkit tudunk szeretni, de akit még nem tudsz szeretni, addig tiszteld, mert azzal magadat tiszteled meg. Hogy: A legfontosabb, hogy magadat szeresd! Hogy: Értékes vagy! Hogy: Proaktív vagy! Hogy: Profi leszel a szakmádban. Hogy: Ha gyakorolsz, akkor eléred a célodat! Vagy, amikor elmondja a legbensőbb érzéseit, mindig megköszönöm neki, hogy elmondta. Ezzel arra tanítom, hogy milyen jó érzés, ha megbeszélheti a szüleivel-kimondhatja, ami benne van.
Ezeket a programozós mondatokat a hét éves gyerekem a maga életkorának megfelelően érti. Amikor idősödik, a tudása gyarapodik ezek jelentésében. Tudja például, hogy a proaktivitás azt jelenti, hogy egy helyzetben nem csak kétségbe eshetek, hanem megkereshetek egy lehetséges lépést előre. A proaktivitásról még nem tudja hét évesen, hogy az az egyéni FELELŐSSÉGVÁLLALÁST jelenti. Ha nagyobb lesz, ezt a jelentést is társítani fogja hozzá.
Azért is fontos proaktivnak lenni, mert amikor párokkal dolgozom együtt, gyakran tapasztalható a másikra mutogatás, és a saját felelősségem felvállalása a feledésbe merül. Egymásra dőlögetnek, mert magukra számítani már rég nem tudnak!

Gyakran kérdezik tőlem: ugye el kell menni szakemberhez. Eddig azt mondogattam, hogy perszepersze. Ma már nem ezt képviselem. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy elmenjek-e valakihez. A LEGfontosabb kérdés az, hogy mit akarok kezdeni azzal, amit onnan el fogok vinni magammal az ajtón túlra. Szoktam mutogatni ugyanis ügyfeleimnek az ajtót: Nézd, ott van az az ajtó! Itt védett helyen vagy. Meleg van, kényelmesen ücsörögsz. Azért kérdezem ezt tőled, mert mindjárt véget ér a megbeszélésünk, és aztán? Aztán mit fogsz tenni? Mi fog történni veled?

A fő kérdés tehát az, hogy vállalom-e a saját felelősségemet mindazzal, amit ott magamra felveszek? Mit akarok ezzel kezdeni? Nincs rossz válasz. Csak magamnak hazudott válasz van. Az is egészséges válasz, hogy „még nem tudom, mit fogok tenni”, „azért jöttem, hogy meghallgass”, „azért jöttem, hogy meghallgassam, te mit mondasz”, „azért jöttem, hogy csak kibeszélhessem magam”, „azért jöttem, mert meg akarom oldani”. Fontos a válaszom magamnak: Elmegyek egy szakemberhez, és ezt meg ezt kezdem azzal, ami ott történt velem!
Ez is egy lépés előre.

Meg szoktam kérdezni az ügyfeleimet, hogy mit várnak tőlem-mi a fókusz, amivel dolgozzak, és ehhez alkalmazkodom. Nem én mondom meg, hogy a másik ember mit kezd a megbeszélésünk eredményeivel. Nem én mondom meg, miért van ott.
Ha a másik ember által kijelölt cél nem etikus a számomra, nem vállalom az ügyet. Például nem támogatok senkit abban, hogy a szeretőjével is, és a társával is legyen élhető kapcsolata. Ez nem tartozik a mentális egészség területéhez a saját szabályaim szerint.

Gyakran hallom szakemberek tanácsosztásait. Ezt meg ezt tehetem bizonyos helyzetekben. Őszintén szólva, ilyenkor felháborodást érzek. Mert kiskorúsítva érzem magamat. Ne kiskorúsítson le senki. Nem egy olyan ember mint bárki más tudja megmondani nekem, hogy a saját helyzetemben mi a következő lépés előre, vagy mire van szükségem. Hinni a másik emberben. Hinni abban, hogy képes megtalálni a saját egyediségének megfelelő egyedi megoldását. Számomra ez jelenti a szakemberséget. A szakember ember is? Vagy elég, ha szakembereskedik?

Hinni benned, amíg te nem hiszel magadban. Mászni veled coachként a meredek hegyoldalt, ott lenni melletted, míg meg nem mászod a hegyedet. És mikor felérünk a csúcsra, ott állsz a hegyed csúcsán, megmásztad! Ez a te munkád eredménye. Nem az enyém! Ez nem az én hegyem volt, hanem a tiéd. Nem az én kihívásom volt, hanem a tiéd.

Hegyem nekem is van, coachként is. Amikor a saját hegyemet mászom, én is kérek segítséget. Egy bizonyos szakember-gárdával kapcsolatban nagyon rossz egyéni tapasztalataim vannak, az ilyen típusú szakembert nem választom magamnak. Engem a hiteles ember érdekel. Akinek van útja. Van története. El tudja mondani, ő hogyan csinálta. Mert végig csinálta. Ettől hiteles. Csak számomra hiteles emberekkel vagyok hajlandó leülni, amikor magamat viszem egy másik ember elé. Én a mentoraimnak, a férjemnek és a két barátomnak köszönhetem a legtöbbet. Közös bennük, hogy fontos őszintének lennem velük szemben. Ők is őszintén bánnak velem. És ez nem szokott fájdalommentes lenni, mikor a megakadásaimat viszem eléjük.
Miért megyek szakemberhez? Hogy ne fájjon, adjon egy sebtapaszt, vagy hogy magam jobbik változatát megalkothassam? Még akkor is, ha fáj?

Nem tudom elhinni, amivel találkozom gyakran. A legnagyobb baj a depresszió? A mentálisan beteg gyerekek száma nő? A legnagyobb baj a magány? A stressz? A pánikrohamok? Ezek a legnagyobb bajok? Ez komoly? Nem az a legnagyobb baj, hogy nem gondolkodok fejlődésben? Hogy nincs szerszámosládám?

A legnagyobb tanulság az életemben?
Ha bajba kerülök, ha jön nehézség az életembe, ha valamit belenyom az arcomba az élet, az azért van, mert azzal dolgom van.
Ami elkezdődik, az a tanulás.

A tanulás fájdalmas, kockázatos, és ismeretlen.
És irtó veszélyes. Mert olyan veszteségekkel is együtt járhat,
amit vagy akiket nem akartunk elveszíteni!

Van választásom.
Bár Kicsi vagyok.
Senki vagyok.
Tehetetlen vagyok.
Egyedül vagyok.
Szegény vagyok.
Ember vagyok?
„Nem vagyok rá képes, de akkor is megcsinálom.”